Egy kedves ismerősöm ajánlott tavaly egy animációs sorozatot, „ezt mindenképpen látnod kell!” felkiáltással, valahogy mégis átsiklott a figyelmem rajta, csak pár hónapja került újra a látókörömbe.
Kisebb szüneteket tartva (majd erre még kitérek) a napokban fejeztem be, és úgy vélem, tényleg nagyszerű, lehengerlő hatású a The Midnight Gospel.

forrás: pixabay

A Netflix sorozatáról van szó, ami ahogy már említettem, nem teljesen friss, hiszen 2020-ban jelent meg, de mégis újra aktuális, hiszen már készül a következő évad sokunk örömére.
Egyébként a Netflixen belefutottam már pár gyengébb produkcióba, pedig nagy volt a hype, de itt nem ez történt, a minőségre nem lehet panasz, szerintem zseniális alkotással van dol-gunk, ami tegyük hozzá, mindenképpen rendhagyó az animációs szcénában.
Duncan Trussell és Pendleton Ward állnak a projekt mögött, ezért nem is meglepő a rendha-gyó megvalósítás, gondoljunk csak a Pendleton Ward nevéhez fűződő Kalandra fel kult soro-zatra, Trussell pedig hangsúlyos tartalommal töltötte meg a szinte megállíthatatlanul sodró képi világot.
Leginkább kísérleti, filozofikus animációs podcastként címkézném, ha mindenképpen kellene, ami ráadásul nagyon mély üzenettel bír. Az audiovizuális megvalósítás leginkább egy kiadós varázsgomba tripre emlékeztet, aminek rá kell érezni az ízére, mert könnyen magával sodorja a gyanútlan tudatot. Alapvetően megy egy narratíva, egyfajta podcast riport, ami olyan tabukat jár körbe, mint a (pszichedelikus) drogok és az ember kapcsolata, a halál kérdése és elfogadása, máskor a meditáció vagy a spiritualitás ébredése kerül terítékre. A mulandóság folyamatosan visszaköszön a részek során, belengi a film hangulatát és nem parázik rá, de nem keni össze cukros sziruppal sem, hanem úgy kezeli, mint régi barátot, sőt végül valódi tanítómesterünkké avanzsálja.
Történetét tekintve Clancy a film főhőse, egy képzetbeli univerzumban él és egy multiverzum szimulátorral alternatív valóságokat jár be, ahol az Éjféli Gospel c. podcast sorozatához interjúalanyokat keres vagy botlik beléjük spontán. A különböző világok közös pontja az, hogy nyomokban a Földre emlékeztetnek és mindenhol valami fura, világvége hangulat uralkodik.
A sorozat abban is különbözik az átlagtól, hogy az ember nem tudja egyszerre ledarálni, mert tömény mondanivalója befészkeli magát a tudatunkba és a
tudatalattinkba és napokig, hetekig kering bennünk felismeréseket, belátásokat vonva maguk után.
Transzcendentalitása olyan neveket juttathat eszünkbe, mint Ram Dass vagy Terence Mcken-na, de Buddha tanítása, illetve maga a buddhista meditáció technikája is megjelenik, ahogy a Zen vagy az alkímia, a keresztény tradíció is fellelhető egyes részekben.
Ahogy haladunk előre a történetben, előfordulhat, hogy teljes káoszt, zűrzavart érezhetünk, de idővel minden értelmet nyer és az utolsó részben kapunk egy megnyugtató feloldozást, ahol a szívnek „meg kell szakadni”. Az Éjféli Gospel mondanivalóját és innovatív kifejezésmódját tekintve egyértelműen az egyik legjobb animáció, ami valaha készült. Nagyszerűsége abból adódik, hogy szubjektíven, személyre szabottan ad az embernek valami nagyon fontosat, ami valahogy éppen időben érkezik meg. Legalábbis nálam teljesen így működött.
„A lélek szemszögéből nézve a halál egy szertartás, mikor az ember leveszi egy pár ruháját és felvesz egy újat. Az ego perspektívájából a halál egy végső pont. A vég. Ezért az ego a halált szenvedésnek, viszont a lélek felébredésnek látja. Egy új világnak. Egy új perspektívának. Tehát azonosulnod kell a lelkeddel még az életben. Ez a legjobb dolog, amit tehetsz, a halált megelőzve.” (Ram Dass)

Írta: Csépányi László