Fénydagály
(Hétfő reggeli derengés)

Én, enyém. Ekörül forog minden. Minden, ami fanyar és haragos és tűz. A mindennapos rituálék tartják egyben a rendszert. Ha bármelyik apró összetevő elmarad, akkor szépen, fokozatosan szétmállik a kiegyensúlyozottság. Sötét kockák lebegnek a levegőben és a tudat tiszta fényébe repülnek, amint feltűnnek, zavaros vibrációt keltenek, tele türelmetlen indulatokkal, melyek savasan sisteregnek a háttérben. Én, enyém. Jön egy impulzus a külvilágból és magával ragad. Reakcióba lépek és azonosulok, reakcióvá változom. Én, én, én. Enyém, enyém, enyém.

forrás: pixabay

Ülök. Az ülésért ülök, semmi másért. Nem kell, hogy cél hassa át az ülést. Szemlélem a fájdalmat, ami fél óra után jelenik meg. Hagyom, hogy a türelmetlenség előbb feszültséggé, aztán fájdalommá tűnjön át a tudat mikroszkópja alatt. Szétterül, elborítva az elmét és pulzál a szív ritmusára. Gyönyörködöm. Aztán lassan elmosódik, feloldódik, felszívódik, semmivé válik. Csönd van. Fénydagály. Egy végtelen üdvös pillanat zuhan kívül téren és időn... Majd váratlanul életre kel egy hang és összerombolja a harmóniát, akár a szerzetesek a mandaláikat, egyetlen mozdulattal. Lassan materializálódik a létezés. Tompa, nehéz testiség. Rideg drótkötelek feszülnek. És megjelenik az én, és megjelenik az enyém. Én és a tudatom, én és a testem. A tudatom és a testem. És én? Vajon ki lehet ez az én, aki a tudaton keresztül figyeli a testet és önmagával is birkózna, de hiába, ahogy a szem sem láthatja önmagát csak a tükörben talán, ugyanúgy a tudat is csak a tartalmait látja, melyek kitöltik. De honnan-e tartalmak? Az elme vibrál hibás neoncsőként az általa teremtetett múlt és jövő illúzió skálán vagy máshonnan érkeznek? Elképzelem az óceán víztükrét. Ha szélcsend van, akkor nyugodt és teljesen sima, de ha mozgásba lendül a levegő, a víz is kénytelen vele tartani. Amikor az ember kiüríti a tudatát, megtapasztalja egy pillanatra, milyen a nyugodt óceán, de amint megjelenik egy erő, az elme azonosul vele, létrehozva az érzelmekből és gondolatokból álló hullámokat, melyek végül többnyire az anyagban nyerik el végső alakjukat. És így szemlélem magát a létezést is. Isten az óceán, a végtelen tudatosság, melynek sem kezdete, sem vége, sem negatív vagy pozitív irányultsága nincs, mert mindazt, ami létezik és azt is, ami nem létezik, magába foglalja, a képzelet is kevés hozzá, hogy még akár csak közelébe is érhessen misztériumának, ezért a belőle hullám formájában elszakadt individuális tudat nem képes felérni hozzá, csak abban az esetben, ha felismeri az azonosságát vele. Az alapállást. Mindaddig viszont, amíg önmagát hullámként éli meg, fájdalmasan csapkod a felszínen, végül egy sziklafalon törve meg.
És van ebben az intuícióban valami megnyugtató. Mert, ha az ember akár pillanatokra is eléri az óceáni csend állapotát, tudja, hogy nyugalma ürességéből fakad, abból, hogy egy rövid időre elfelejti, hogy tajtékozzék. Ezért, amikor majd végül egy utolsó, az ég felé törő hullámtaréj képében visszahull az óceánba, tudja, nincs mitől tartania, csupán egy szélcsendes állapot következik, és akkor ugyan átváltozik, mert hullámléte visszaigazodik a határtalan víztömegbe, összekeveredik, elvegyül, mielőtt újra mozgásba lendülne, és új hullámokba ragadtatná magát, mégis megérti, hogy félnie nem kell.
A reggeli ülés véget ér, a nap besüt a redőny rései között. Hétfő reggeli derengés, ami egy utolsó felismerést és analógiát hoz magával. Milyen csodálatos, amint a nap önmagát emésztő fájdalmas tüze jótékony tiszta fénnyé válik ebben a folyamatban, ami átvilágít a végtelen sötétségen és ránk vetül végül, milliárd apró tükörszilánkra, ezáltal életre keltve, hogy belobbanó saját tűzsorsunk szenvedésekkel teli rítusa megteremthesse a Misztérium Magnumot, a valódi lét kezdetét, a bennünk megnyilvánuló isteni által.
„A tűz kínja a természetet jelenti a tudásban, a fény pedig az isteni szeretet tüzét, mert a fény szintén tűz, de ajándékozó tűz, mivel önmagát mindennek odaadja és adományában élet és lét van.” (Jakob Böhme)

Írta: Csépányi László