(Magyarázatok a Kármel hegyre vezető út című vershez)

„A lélek az éjszakában vonzalmait és cselekedeteit levetkőzve kiválik az összes teremtmény közül és útját az örök dolgok felé veszi. Ezen a szűk kapun a szenvedést vállalva és kitartóan nagyon kevesen haladnak át. Amint a Megváltó mondja: »szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen: és kevesen vannak kik ezt megtalálják«.”
Az a tapasztalatom, hogy az emberhez, spirituális útkeresése során, mindig a megfelelő időben érkeznek a megfelelő olvasmányok. Esetemben a következőkben bemutatásra kerülő műre is nagyon igaz ez az állítás. Talán egy korábbi írásomban már céloztam erre, de itt ismét ebbe a körbe fordulunk.
Még a kétezres évek legelején, életem első valódi, felnőttkori kudarcélménye után esett meg velem egy időszak, amit magamban teljesen spontán „a sötét év”-ként neveztem el. Ekkortájt akadt kezembe Hamvas Béla egyik írása, amiben a lélek sötét éjszakájára hivatkozott, igaz akkor még nem tudtam ezt Keresztes Szent János ezen művéhez kötni, de a szöveg tartalma nagyon is illett akkori lelkiállapotomhoz, ezért megragadt bennem.
Ekképpen beszél erről Hamvas a Silentium /Titkos jegyzőkönyv/ Unicornis címet viselő alkotásának alábbi soraiban: „Az érintés rettenetes. Az ember nyög és fúj és fogát vicsorgatja, reszket és fél és fél és fél és az őrületszerű megzavarodásban egyre jobban elmerül. Az átvalósulásnak el nem kerülhető és el nem kenhető és lealkudhatatlan lépése. Minden léleknek, aki elviselhetetlennek tartja, hogy szüntelenül asztrál­karmáját verklizze és ki akar törni, meg kell tenni. Ez a metanoia. Az átvalósulás. A megvalósulás. Csak ha teljesen valódi vagyok, üdvözültem. Az első lépés a lélek sötét éjszakája. A pszichológus erre száját tátja. San Juan de la Cruz pontosan leírja. Száz év alatt sokan, Hölderlin, Schumann, Baudelaire, Nietzsche, Gogol, Van Gogh, ebbe a lépésbe belebuktak. Az éjszakában elmerültek…”
Pár hete egy barátommal beszélgettünk a témáról, amikor is szóba hozta San Juan de la Cruz művét és ajánlotta figyelembe nagy szeretettel, hogy kérdéseimre, kétségeimre, ha választ nem is, de legalább enyhítő és egyben titokzatos iránymutatást kaphassak.
Érdekes érzés volt, hogy a puzzle újabb darabja ennyi év után kerül elő, vagy úgy is mondhatjuk, hogy kerül hozzám ismét közel, éppen úgy, ahogy a bolygók pályájuk során, hol közelednek egymáshoz, hol pedig távolodnak.
Keresztes Szent János, a XVI. században élt spanyol szerzetes és misztikus költő egyike az emberiség nagy fáklyavivőinek, még ha neve kevésbé cseng is ismerősen.
Spanyol nevén Juan de la Cruzt az egyház később szentté avatta, viszont életében üldözte és börtönbe záratta, kis híján meg is ölte nézetei miatt. Szent János karmelita szerzetes volt, aki Avilai Szent Terézzel megpróbálta reformálni a rendet. A karmelita rend „mezítlábasok, saru nélküliek” ágát voltak hivatottak életre hívni egy új zárda építésével, ahol is megkíséreltek (mint később kiderült, sikerrel) visszatérni a Kármel-hegy remetéinek eredeti céljához: „éjjel-nappal minden erőt összeszedve arra törekedni, hogy lelkük és szellemük az ima, szemlélődés, meditáció és a szeretet által egyesülve legyen a Mennyei Atyával”.
Erre azért volt szükség, mert a rend apácái és szerzetesei az erény útjáról mindinkább félrecsúsztak és akaratlanul is világi dolgok felé törekedtek a vallásos elhivatottság látszata alatt.
A kezdeti sikereket később gyanakvás és az egyházon belüli hatalmi törekvésekből adódó bizalmatlanság váltotta fel, igaz, ehhez hozzájárult a „mezítlábas rend” korábbi jelentős pártfogóinak, támogatóinak halála is. Végül a katolikus egyház a rend tagjait elhurcolta és börtönbe vetette, köztük Juan de la Cruz-t is.
„Ő persze örömmel fogadta, hogy mestere keresztjéből ekkora súlyt átvehet, és békéjét, harmóniáját mindvégig megtartotta. Az itteni helyzetet a megaláztatás minden formája jellemzi. Rongyos fehérneműje testére rohadt, tetvek kínozták, péntekenként az összes szerzetes együtt vesszőzte meg őt. Kenyéren és vízen böjtöltették, egy ócska takaróval takarózott a legnagyobb fagyban is. Fontos kiemelnünk, hogy éppen itt, egy sötét zárkában vetette papírra több fontos versét. Itt körvonalazódott benne a sötét éjszaka megértése, amit később műveiben részletesen ki is fejtett.”
Tehát ebben az időszakban született több istenes verse, köztük a leghíresebb és a misztikus irodalom egyik legértékesebb alkotása: A lélek sötét éjszakája, mely szerelmi képek által mutatja be a lélek Isten utáni vágyakozását. Később a költő kommentárokat fűzött a költeményhez (Magyarázatok a Kármel hegyére vezető út című vershez), melyben részletesen feltárja a versben használt szimbólumokat és bemutatja, ahogy a lélek érzéki csalódásaiból kilépve a sötét éjszakában találja magát, ahol félelmekkel és szenvedésekkel teli úton, önmegtagadás, lemondás és megtisztító szemlélődés révén, önmagát elveszítve, kiüresedve hogyan egyesül Teremtőjével.
Manapság ezt az utat legjobban talán az ember életében periodikusan megjelenő sötét és depresszív időszakok mutatják, ahol kénytelen szembenézni az egó illúziójával és a belőle fakadó fájdalmas terhekkel, melyektől egy magasabb tudatosság felé törekedve megszabadulhat. De mégsem ilyen egyszerű mindez. Az ember élete születésétől fogva a halandóság árnyékában, végül elkerülhetetlenül bekövetkező haláláig leképezi a lélek sötét éjszakáját, mely során jó esetben megbékül létével és elmúlásával, ahol végül magába fogadhatja Istent és Isten őt. Ez a misztikus élmény viszont már túl van az értekező próza nyelvén, ezért álljon itt végezetül a vers maga, „az evilági lélekkel is átélhető szerelem nyelvén”:

A KÁRMEL HEGYÉRE VEZETŐ ÚT
(A LÉLEK SÖTÉT ÉJSZAKÁJA)

Vaksötét éjszakában,
szerelem vágyától lángokban égve,
én boldog messze jártam!
Nem vette senki észre,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
biztosan a homályban,
a titkos lépcsőn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcot, ruhát cserélve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
sötét és boldog éjjel,
titokban jártam, senki meg se látott,
nem láttam senkit én sem,
más fény nem is világolt,
egyetlen a szívemben égő láng volt.
Mutatta fényesebben
a délidőben csúcson járó napnál,
utamat hol keressem,
hol vár, kit ismerek már,
hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
Ó, éj, utamra vittél,
ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,
ó, éj, egyesitettél
Vőlegényt kedvesével,
s lányt egyformává téve Vőlegénnyel!
 Neki őriztem eddig,
virágzó keblem neki odaadtam,
álomba szenderült itt,
én egyre símogattam,
cédruslomb hűsítette lankadatlan.
Csipkés oromra surrant
a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,
játszott hajával ujjam,
csak őreá figyeltem,
aléltan már a sebre nem ügyeltem.
Feledtem azt, ki voltam,
fejem Szerelmesem vállára csuklott,
megszűnt, mi volt, mi voltam,
liliomágyra hullott,
elmúlt a gond, és minden vele múlott.

(ford. Takács Zsuzsa)
 

Felhasznált irodalom: moly.hu; wikipédia, dr. Torgyán Attila: Keresztes Szent János – A lélek sötét éjszakája.