A Dűne számomra szívügy. Emlékszem, olyan 7 éves lehettem, anyám egy újságos pavilonban dolgozott, ahol valami oknál fogva a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat sci-fijeit is árusították. Igaz, ő maga nem volt a műfaj valódi kedvelője, de időnként a megmaradt példányokból kapott ajándékba és ezek aztán szépen elkezdtek gyülekezni a nappali könyvespolcán.

Gyakran olvastam bele ezekbe a könyvekbe, de komoly, elvont témájuk miatt kiskamaszként hamar eluntam őket, viszont a Dűne kivételt képzett. Talán a borító miatt vagy nem is tudom miért, de gyakran fellapoztam és éltem át az első fejezetek egyikében lejátszódó beavatási szertartás feszültségét, amikor egy Bene Gesserit boszorkány a Gom Jabbar-t szegezi az ifjú Paul torkához. Igaz, akkor még nem jutottam a mű végére, de ennek ellenére a belőle áradó misztikum elültette bennem a téma iránt való kíváncsiság csíráit. Aztán később, évek múltán újra kézbe vettem a Dűnét, amely akkor már a spirituális útkeresésem aktuális bibliájává vált és időnként a mai napig merítek titokzatos szellemiségéből. Még egy érdekesség, hogy amikor külföldre költöztem, egy véletlen folytán az utcán is rátaláltam egy gyönyörű képekkel illusztrált példányra németül, amely egy ingyen elvihető ajándékos kartondobozban hevert az egyik sarkon. Rögtön magamhoz vettem, mintegy jó ómenként tekintve a furcsa újra-találkozásunkra.
A Dűnét gyakran az első ökológiai témájú sci-fi regényként emlegetik, melynek mondanivalója aktuálisabb, mint valaha.
Éppen ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a kanadai rendező, Denis Villeneuve újra felfedezte a témát és újraálmodta audiovizuális formában. A könyv megfilmesítésére már korábban is tettek kísérletet, ráadásul nem is akármilyen nevekről van szó, de ötven éven keresztül nem kapott méltó adaptációt. Először Alejandro Jodorowsky, az El Topo misztikus látnoka próbálkozott meg Moebiusszal, a francia képregény zsenivel karöltve elkészíteni egy avantgárd feldolgozást, de sajnos a hollywoodi stúdiók nem voltak elragadtatva, ezért elkaszálták, pedig az ő tervükben az állt, hogy a film úgy fogja kitágítani a nézők tudatát, mint a fűszer a fremenekét. Aztán jött David Lynch és megkapta a lehetőséget, hogy a sivatagbolygóról szóló látomásait filmre vigye. Sajnos nem sikerült a könyv szellemiségét méltó módon átültetni celluloidra, a film az ürességtől kongott az elkészülte után, és hamar el is tűnt a süllyesztőben.
A mostani próbálkozás viszont véleményem szerint nagyon jól konnektálódik az eredeti mű vezérfonalához, annak valódi mélységeihez. Dennis Villeneuve legújabb Dűne parafrázisa a tudattágító szent fűszertől kezdve a szakrális gyógyászaton keresztül a pszichedelikus szereket ünnepli és nem is véletlenül, hiszen Frank Herbert pszichedelikus sci-fi alapművét a pszilocibin gomba-mágia hívta életre 1965-ben. Maga Herbert is őszintén beszélt arról, hogy képzeletét a gomba utazásai során átélt látomásai inspirálták.
A film alapjául szolgáló könyv szerzője a negyvenes éveiben járt, amikor 1959-ben elkezdett dolgozni a Dűnén. Évekig tanulmányozta az ökológiát, szakterülete az oregoni homokdűnéktől a gombatermesztésig terjedt.
A neves mikológus, Paul Stamets, a Fantastic Fungi c. film egyik készítője, arról számol be, hogy a ’80-as évek végén jó barátságban állt Frank Herberttel, aki maga is „lelkes gombagyűjtő” volt, ezenkívül kísérletezett a pszilocibin gombával és kifejlesztette saját gombatermesztési módszerét is.
„Frank aztán elmondta nekem, hogy a Dűne előzményeinek nagy része (...) a gombák életciklusáról alkotott elképzeléséből származik, és képzeletét a varázsgombák használatával kapcsolatos tapasztalatai serkentették” – folytatta Stamets.
Visszatérve a filmhez, a történet cselekménye a 8000 évvel későbbi jövőben játszódik, amikor az emberiség már felfedezte a galaxist és rengeteg bolygót gyarmatosított, de civilizációjának kizsákmányoló jellege mit sem változott. A fejlődés ellenére sem képes vagy nem hajlandó az emberiség a természettel összhangban élni, ennek legszembetűnőbb bizonyítéka az Arrakis, azaz a Dűne bolygó, melyet az Impérium ügynökei irányítanak, akiknek csupán az a céljuk, hogy minél több fűszert nyerjenek ki. De miért is fontos ennyire a fűszer vagy más néven melanzs, amely körül az egész történet forog? A film elején, amikor Paul a holofelvételeket nézegeti a sivatagbolygóra való elutazás előtt, érdekes információkra tesz szert.
„A fremenek számára a fűszer a szent hallucinogén, amely megőrzi az életet és hatalmas egészségügyi előnyökkel jár. Az Imperium számára a fűszert az Űrhajós Céh navigátorai használják, hogy biztonságos utakat találjanak a csillagok között. Fűszer nélkül a csillagközi utazás lehetetlen, ami messze a legértékesebb anyaggá teszi az univerzumban.”
A fiatal Paul Atreides (akit az új filmben Timothée Chalamet alakít), akinek apja éppen most kapta meg az Arrakis sivatagi „királyság” kulcsát – egy olyan bolygóét, ahol a víz kevés, a fűszer viszont bőséges –, hamarosan elutazik a planétára és nem sokkal az Arrakisra való leszállás után rájön, hogy a fűszer többről szól, mint amit eddig mondtak neki.
Először is látomásai vannak Chaniról (Zendaya), egy fiatal, élénk kék szemű nőről, aki a fremen nevű sivatagi népcsoporthoz tartozik. Később, miután először szívott be fűszert, Paul elméje drámai átalakuláson megy keresztül. Eleinte zavartan viselkedik, de végül tisztábban látja a világot, mint valaha, és ezzel elindul azon az úton, hogy megfontolt, karizmatikus vezetővé váljon. Még a jövőbe is képes belelátni.
És ez egy újabb kapcsolódási pont a szakrális szervekhez, hiszen akinek van esetleg tapasztalata a témában, az tudja, hogy például a pszilocibin gomba használata során, az ember kapzsi, zsarnok egója háttérbe szorul, és az ember megérti helyét az univerzumban, feléled benne a természettel való ősi kapcsolata, tisztán látja a mára elhomályosult összefüggéseket.
A filmben ezáltal Paul előtt világossá válik, hogy a fűszer sokkal több, mint az űrutazást megkönnyítő eszköz, amelyet mindenáron be kell gyűjteni, és el kell adni a legtöbbet ajánlónak. A fűszer valójában a sivatag szent áldozata, amely szellemi megvilágosodást, valamint fizikai és szellemi előnyöket biztosít, és ekként kell tisztelni.
A film felénél Paul megtudja, hogy a bolygót korábban uraló család elszalasztotta annak lehetőségét, hogy helyreállítsák az Arrakis egyensúlyát, vizet hozzanak a bolygóra, és lakhatóbbá tegyék a naptól megkeményedett fremenek számára. Ez azonban veszélyeztette volna a fűszertermelést, amit a profitimádó Harkonnenek nem akartak kockáztatni.
Ahogy Paul elfogadja sorsát, mint az Arrakis új, leendő vezetője, megfogadja, hogy jelentős változtatásokat fog végrehajtani. „Császárként ... egy kézlegyintéssel paradicsommá tehetném Arrakist” – mondja Chalamet karaktere Dr. Liet-Kynesnek (Sharon Duncan-Brewster), a bolygó vezető ökológusának, lényegében megígérve, hogy véget vet a bolygóra kiterjedő száraz­ságnak, és a pénzügyi érdekek helyett a fremenek életét, kultúráját, szokásait és szent gyógymódját helyezi előtérbe. Paul persze nem akarja megszüntetni a fűszertermelést; egy igazságos és fenntartható módszert akar kidolgozni, hogy a fremenek megoszthassák a fűszert az univerzummal.
Herbert egy olyan hős életre keltésével, aki a kölcsönösség megteremtéséért küzd, talán több évtizeddel megelőzte korát.
Talán a mai világunkban is egy ilyen mentalitású vezetőre lenne szükség, aki látja a helyzet valódi komolyságát és valamilyen módon az összhangra és a kölcsönösségre törekszik a természettel, mielőtt túl késő lenne.
A film képi világa lenyűgöző, grandiózus. Pontosan azok a fajta monumentális képsorok köszönnek vissza a képkockákon, mint a rendező korábbi filmjében, a Blade Runner 2049-ben. A zenére és a hangra sem lehet panasz. Hans Zimmer nem spórolt a hangerővel. A közel-keleti mantraként pulzáló dalokkal tűzdelt zene szinte hipnotikus transzba viszi a nézőt és a pszichedelikus képekkel összesimulva egy két és fél órás, tripszerű látomásba húz bennünket. Számomra abszolút autentikus, amit látok a képzeletemben élő képekhez képest, melyek a könyv olvasása során keletkeztek bennem. A dialógusok pedig szöveghűek tudtak maradni. Igaz, lehetetlen visszaadni egy filmben – főleg, ha a Dűnéről van szó – mindazt, ami az olvasás során megérint bennünket, de én éreztem áradni azt a misztikus szellemiséget, melyek az alapmű sorai között bújtak meg, még ha ehhez egy olyan intuíció is társult, hogy a film igényli a könyv beható ismeretét, mint a tökéletes megértés előfeltételét, de szerencsére ettől függetlenül is működőképes.
A rendezőtől megszokhattuk, hogy mestere a feszültségkeltésnek és az izgalmaknak (gondolok itt például a Sicarióra), szerencsére ezek a tulajdonságok ezt a filmet is erősítik. Ezáltal élvezhetővé téve bármelyik multiplexbe látogató, blockbuster rajongó néző számára is ezt a mozit, nem csak a fanatikusoknak kedvezve.
A film első része után nagyon kíváncsi lettem a folytatásra és szerencsére a producerek is hasonlóképpen látták, mivel berendelték a film második részét. Alig várom!