Valahol a Zen Buddhizmus és a Peyote kaktusz szakrális fogyasztásának metszéspontjánál bukkant fel Sartre neve a semmiből. Úgy értem, szinte egyidejűleg hivatkoztak rá valamilyen kontextusban az adott témákban aktuális olvasmányaim szerzői. Így került szóba az Undor c. regény is, amely Sartre egyik főműve és a huszadik századi vezető filozófiai irányzat, az egzisztencializmus egyik alapvetése. Valahogy felkeltette az érdeklődésemet, talán legfőképp írójának – aki nem mellesleg az előző század egyik legnagyobb filozófusa volt – életvitele miatt. Annie Cohen-Solal – Sartre életrajzírója – szerint a filozófus „a következő drogokat fogyasztotta napi rendszerességgel: 2 doboz cigaretta, pipadohány, egy liter alkohol, kétszáz milligramm amfetamin, barbiturátok, koffein, tea és nehéz, fűszeres ételek. Elképzelhetjük, hogy mekkora feldolgozatlan stressz és frusztráció munkált ebben az emberben, akinek folyamatosan pörgött az agya és félt az egyedülléttől.” Később életének egy olyan szakaszában, ahol pszichoanalízisre járt korának egyik híres szakemberéhez, találkozott a Peyote kaktusszal, amit a közép-amerikai indián kultúrákban szent növényként tisztelnek és sámáni felhasználása során hallucinációkkal kísért, a tudat mélyebb rétegeiben, a valóság határait feszegető utazásokat tesz lehetővé. Sartre részese volt egy ilyen élménynek, ami hetekig hatással volt rá és szimbólumai ebben a regényben is megjelennek.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a jelen emberének a létről való gondolkodását ekkora mértékben befolyásoló, a fogyasztói társadalom elidegenedett lélekállapotát feltáró intellektuális vonulat ilyen forrásból ered, ezért belekezdtem a regény olvasásába.

 

De mielőtt rátérnék, tisztázzuk, hogy mi is az az egzisztencializmus.

„Filozófiai irányzat, mely az I. világháború ideje alatt fejlődött ki a korabeli Németországban, s forrt ki végül a II. világháború után, Franciaországban. Legnagyobb képviselői Søren Aabye Kierkegaard, Martin Heidegger, Karl Jaspers és persze Jean-Paul Sartre. Az egzisztencia elsődlegességét hirdeti az esszenciával szemben, megfordítva ezzel Arisztotelész tanítását. Filozófiájuk szerint az egzisztencia jelenti magát a lényeg megvalósulását, s ellenben az esszenciával, individuális és egyedi. Az emberek alapvetően szabadnak születtek, ezért lehetőségük van önmaguknak lenni, »megalkotni« önmagukat. Ennek az alkotásnak pedig, tartalmi kritériumok híján, alapja a semmi, amely az egzisztencialisták egy kulcsfogalma. Egyik legnépszerűbb változata szerint az egzisztencia a semmi felé irányuló lét, mely tisztában van saját létének végességével, halálával. Pontosan emiatt az egzisztencializmus számára a pozitív kimenetelű célok megfogalmazása igencsak nehézkessé válik, a korszakproblémák leírása azonban virágzik ez idő tájban.”

 

„Úgy kell írni, ahogy az ember tolla a papíron fut; nem kell keresgélni a szavakat” – írja valahol naplójában Antoine Roquentin, a könyv főszereplője és valóban így érzi az olvasó, amint belép e már-már olykor dagályosnak ható, végeláthatatlanul egymásba folyó, elvont képekkel hömpölygő labirintusjárásba. Egy alternatív valóságba ránt magával, melynek hatása átszüremkedik a saját szubjektív realitásunkba. Mintha a súlyos szimbólumok áttörnék a határaikat és a könyv lapjairól átkerülnének a novemberi szemerkélő esőbe, amit megvilágít egy utcai lámpa sárga fénye, ahogy felnézek a könyvből időnként olvasás közben.

Minden este ezzel zárom a napot elalvás előtt, és minden alkalommal érzem azt a fura, tompa, letaglózó hangulatot, ami gyakran megmagyarázhatatlanul szinte felháborít, zsenialitása mégis ragad magával tovább. Nem lehet vele haladni, gyakran visszalapozok, mert ebben a formában és mennyiségben emészthetetlenek az egymásba fűzött szavak. Gyakran fog el az érzés, hogy minden mondat filozófiai alaptétel. Aztán elkezdem utálni, annyira távol áll tőlem ez a látásmód, annyira kétségbeejtő e minden varázslatától megfosztott világ permanens magánya, céltalansága. Nyomasztó, mégis fájdalmasan szép. „Az Undor nem bennem van: érzem, hogy ott van a falon, a nadrágtartón, mindenütt körülöttem. Teljes egységben van a kávéházzal, én pedig benne vagyok.” Történetről nincs is szó, csupán történetekről a semmiben.

 

„Antoine Roquentin szinte megszállottjává válik a gondolatnak, hogy az általa megtapasztalt, megélt valóságnak valójában semmi köze azokhoz a jelentésekhez és értékekhez, amivel felcímkézték őket. A létezés üressége és abszurditása kelti benne az Undort, nagybetűvel.”

Roquentin naplóbejegyzései kísérik végig egyhangú napjait. Kávéházakban, parkokban, a könyvtárban és a saját otthonában való magányos ücsörgéseit, „hallgatózásait”, szemlélődéseit, melyeket szüntelenül feljegyez. Egyik napról a másikra azt tapasztalja, hogy egyszerűen elveszíti érdeklődését azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyek egykor foglalkoztatták, de ez csak egy folyamat kezdete, melyet kezdetben betegségnek vél önmagában, de lassan annyira elhatalmasodik rajta az undor és a megvetés a létező világ minden aspektusával szemben (beleértve önmagát is), hogy ráeszmél, ez nem csupán az ő érzületének kivetülése, hanem a világ alaphangulata. Az értelmetlen létezés kongó visszhangja a tudatban. Az undora abszolút magányba torkollik, de ez megfordítva is igaz. Magányából, elidegenedéséből undor fakad, egy hitvány létezés undora.

Apró, törékeny távoli fények jelennek meg olykor a mű során, melyek a kiút irányába mutatnak. „Az undor leküzdésének egyetlen reménye csak egy giccses dallamfoszlányban csillan föl, amelyben az író a bármilyen alkotó munka személyiségmentő értékét sejteti.”

„De régebben az emberek közelében maradtam, magányomnak csak a felszínén, s el voltam szánva rá, hogy vész és riadó esetén közébük menekülök: eddig, lényegében véve, amatőr voltam.”

A városi lét, a felületes, kihűlt vagy létre sem jöhető emberi kapcsolatok, a világban helyét nem találó ember életérzése jelen vannak most is, talán még erősödtek is a regény megjelenése óta. Nehézsége és gyakori ellenszenvem ellenére is ajánlom. Fanyar humora és fricskái, freskóméretű képei, a könyvön végigvonuló elgondolkodtató filozófiai okfejtések adnak neki lendületet. Szentírás a maga nemében.

 

Felhasznált irodalom:

1.         http://cornandsoda.com/kritikus-kedd-konyvklub-az-undor-sartre/

2.         Sárosi Péter: Jean-Paul Sartre esete a rákokkal: avagy a meszkalin és az egzisztencializmus

3.         https://moly.hu/konyvek/jean-paul-sartre-az-undor

 

Írta: Csépányi László