Hamvas Béla Karneválja nem könnyű olvasmány. Ezt a mondatot jó párszor hallottam már, s lehet tényleg nem az, vagy legalábbis nem minden esetben. Talán furának is tűnhet, hogy akkor miért éppen ezt a könyvet szeretném most bemutatni, de számomra mégis egyértelmű a válasz, ha teljesen objektívan és elfogultság nélkül nézünk erre a könyvre, hiszen ez az egyik legfontosabb magyar és európai regény. Hamvas életműve valahogy mindig kívül rekedt a folyamatosan változó magyar irodalmi élet fősodrán, még a rendszerváltás után sem támadt iránta valódi kíváncsiság. Talán mert szemlélete oly mértékben eltér attól a világlátástól, amelyre az iskola kondícionál bennünket, hogy egyszerűen értetlenül állunk az efféle látásmód előtt. A Karnevál, melyet Hamvas maga is főműveként aposztrofál, a világirodalomban is egyedülálló „beavató regény” terminust hívja életre (melyet a későbbiekben bővebben kifejtek).

 

Legelőször olyan jó 15 éve olvastam, de érdekes módon, amíg egyéb olvasmányaim elhalványulnak az emlékezetemben, ez valahogy teljesen friss marad. Na persze nem az apró részletekre gondolok, hanem a könyv ízére, üzenetére.

Éppen egy olyan élethelyzetben talált rám a Karnevál, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Fiatal felnőtt életem első komoly válsága és kudarca után, friss sebbel feküdtem arccal a padlón. Azt sem tudtam már, ki vagyok valójában, mint a regény egyik főszereplője, a vöröshajú segédfogalmazó, és ekkor akadt meg a szemem e pár soron a korábban vásárolt könyv borítóján:

 

„Nem kell-e útnak indulni,

mint a régi bölcsek tanították,

és addig nem nyugodni,

amíg az ember önmagát megtalálja?”

 

Egyfajta hívást, kalandot éreztem a szavak mögött. Életem spirituális vezérfonala először ragyogott fel, ami kivezethet a labirintusból.

Miért érdemes elolvasni a Karnevált a nehezen olvashatóság mítosza ellenére is?

Regény. De milyen? Család? Abszurd? Filozófiai? – Ez a lényeg! A kavalkád! Egymásba mosódnak a műfaji határok és létrejön a valóság misztikus realizmusa, ahogy a béna Facebook-idézetek mesélnék el, közhelyes bölcsességnek álcázva keretek közé zárt létünk kulturális és univerzális antropológiáját.

Az olvasmány, nehézségének ellenére, folyamatosan velem volt: reggel a vécén, a pályaudvaron, a hegyoldalban, a nyári konyhában, a melóhelyi 10 perces cigarettaszünetekben, a szobámban lehúzott redőnyök mögött az éjjeli lámpa fényénél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tökéletesen megértettem, de úgy voltam vele, mint korábbi filmélményeimmel, ahogy például Tarkovszkij vagy David Lynch archetipikus képeit hagytam egyszerűen csak hatni ahelyett, hogy értelmeztem volna, ugyanígy folyt belém Hamvas beavatási metódusa.

Milyen beavatásról beszélünk itt? Erről az író második felesége ekképpen ír:

„Hamvas Béla a beavatás szót sem a Regényelméleti fragmentumban, sem regényeiben nem használja. Ennek ellenére nagyon is tudatában volt annak, hogy egész életműve beavatás. Mert mi is a beavatás? Az alkímiai transzfiguráció, amelyben a természeti ember, az egységből lezuhant lény »örök szellemtestét felépíti«, személlyé válik. Ennek a műveletnek és folyamatnak három fő mozzanata: az evilág valótlanságának felismerése (a maszk leoldása); a káprázat valóságának átélése; végül annak a tudásnak megszilárdítása, hogy az emberi lét attól függ, aki éli – szabadság, s egyben ítélet.”[1]

„Hamvas szerint a beavatás a tradicionális kultúrák legfontosabb eljárása: alkímiai tevékenység. Az alkímia csak a kései, elfajult, haszonelvű kultúrákban jelent aranycsinálási technikát: eredetileg olyan módszer volt, amelynek segítségével az ember önmaga silányságából bányássza elő a legbelsejében rejlő aranyat. Nem aranyat csinál, hanem arannyá változtatja a létezést. Ez számunkra nyilván metafora. Ám gondolhatunk a dologról bármit, annyi biztos, hogy így már másként hangzik az egész. Maga Hamvas Béla ezt a törekvést nem tartotta misztikus zagyvaságnak: nagyon is komolyan vette. Elő kell hozni magunkból az aranyat. Vagy van tisztességes ember, aki másképp gondolja? Aligha. Legfeljebb más »fogalmi rendszerben« gondolja ugyanezt.”[2]

Ami kibillentett egy konvencionális olvasási mechanikából, az leginkább az volt, hogy a regényben az egyik dolog nem következik a másikból, hanem ami az egyik lapon kész tényként van tálalva, az már a következő oldalon szembe van köpve, meg van cáfolva. Ennek értelmezéséhez mindenképpen szükség van a Hamvas által teremtett humormisztika elsajátításához, s azután az olvasáskor ennek tudatos használatához, mert különben ha az ember egy pillanatra is mind a regényben, mind pedig a való életben komolyan veszi azt az abszurditást, ami nap mint nap történik, onnantól kezdve már csak konformizálva képes értelmezni a valóságot. Az emberi lét realitását csípi nyakon; erre egy apróságnak tűnő dolgot tudok példának kiragadni, ami oly természetes és alapvető, hogy fel sem tűnik, mint a mindennapi ürítés: a záróizmok összehúzódásából és elernyedéséből képes teljes jellemrajzokat felvázolni. Lineáris regények és életutak helyett, a kerengőben találjuk magunkat, a labirintusban, ahol a kijárathoz nincs semmiféle térkép, az útvesztőben megtett bolyongásból származó tapasztalat rejti a kiút lehetőségét.

Valójában fölösleges a hagyományos értelemben arról beszélni, hogy miről is szól ez a regény, de ha mégis ragaszkodunk hozzá, egy meghasonlott fiatalember (Bormester Mihály) életútját követhetjük végig, akit a sors olyan próbatételek elé állít, ahol a létezésének hamis külsőségei paradox módon hullanak le róla, míg végül eljut végső önvalójához. Mintha a shakespeare-i drámák, a Bűn és bűnhődés, a középkori misztika pokoljárása és Rejtő Jenő szatírái egyesülnének egy műben.

Hamvas Béla Karneváljától sokan Szepes Mária Vörös Oroszlánjának intellektuálisabb verzióját várták, de ez túlmutat az ezoterikus irodalmon is, mert ez maga az „Opus Magnum” a királyi út.

Csépányi László