Érdemes-e olvasni a sorok között?

Miután megnéztem Martin McDonnagh drámáját, csak ültem a fotelben és azon tűnődtem, hogy miért talált most ennyire telibe ez a film. Valamiféle sorsközösséget véltem felfedezni magamban a témával kapcsolatban. Kicsit olyan érzés, mint aki lelepleződik, vagyis inkább, mint akinek be kell látnia, hogy bizony így van ez. Ecce Homo. Az ember és az emberi természet princípiumai meztelenre vetkőztetve: esendőség, szeretet és kegyetlenség.

Valamint az árnyalatok: humor, barátság, viszály, halálfélelem és örökkévalóság.
Átfedések természetesen mindannyiunk életében vannak. Egy barátság váratlanul, szinte minden előjel nélkül inverzébe fordul. Először csak megbicsaklani látszik, valamiféle láthatatlan erózió gyengíti meg az oly szorosnak vélt köteléket, aztán felüti fejét egyfajta ellenséges érzület, mely egyre növekvő távolságba taszít bennünket érthetetlen módon egymástól.
Ezt a témát járja körbe a kortárs ír és brit színház egyik legnagyobb alakja legújabb mozijában, A sziget szellemeiben (The Banshees of Inisherin).
Egy zsenivel van dolgunk, hiszen McDonnagh tökéletesen beszél a nagyközönség nyelvén, de titkos lapokat is kioszt, melyeknek jelentését csak később értjük meg, miután jól kiröhögtük magunkat a moziban és belénk marnak a mélyebb tartalmak.
„McDonagh művei az in-yer-face színház képviselőinek alkotásaihoz hasonlóan a kapitalista társadalmak, a globalizált világ tabunak nyilvánított témáit érintik, és ezeket ábrázolják konfliktusos szituációkban” – írja Görcsi Péter a szerzőről.
A sziget szellemei akkor is tökéletesen működik, ha csak a legfelső réteget fejtjük le róla, de egyre mélyebbre hatolva értjük meg a mű valódi nagyságát.
Az alkotó korábbi munkája, az In Bruges után ismét Colin Farrell és Brendan Gleeson főszereplésével forgatott, és a kettőjük által megformált karakterek konfliktusát helyezi a középpontba. Míg ott a kapcsolat távolról közelít egymáshoz, itt éppen ellenkező utat jár be, hiszen egy régi barátság bomlik fel hirtelen, mindenféle előjel nélkül.
A történet az 1920-as években egy aprócska, mindentől elzárt, fiktív ír szigeten játszódik, melynek lakói látszólag békés, egyhangú idillben élnek. Ugyan a távolabbi szárazföldről áthallatszik a puskalövések zaja, hiszen polgárháború dúl, de a lakókat ez sem igazán zökkenti ki mindennapjaikból. A falucskát elkerüli az iparosodás zaja is, az emberek az állataikat hajtják napról napra a legelőre, a délutánokat pedig a helyi kocsmában ütik el. Nincs ez másképp Pádraic (Colin Farrel) és Colm (Brendan Gleeson) életében sem egészen addig a bizonyos napig, amikor Colm, az öreg muzsikus nem nyit ajtót barátjának és a továbbiakban is igyekszik őt egyszerűen levegőnek nézni.
Pádraic értetlenül áll a történtek előtt, képtelen felfogni, mi üthetett barátjába és elhatározza, hogy kideríti a lehetetlen helyzet okát.
Ez bizony nem annyira egyszerű, mert Colm rendkívül elutasítóan viselkedik, végül azonban kimondja az ítéletet: hiába a zsigeri egyszerű, jó lelkület, ami Pádraic-ből árad, ez már sajnos kevés. Nem akarja többé barátja üres fecsegését hallgatni a kocsmában, nem szeretné erre elfecsérelni a hátralévő életét.
Colm hirtelen megérzi, már nem biztos, hogy mindenre lesz ideje, amit eltervezett, hiszen jócskán túl van az élete felén és talán éppen emiatt az egzisztenciális szorongás és a mindent beárnyékoló halálfélelem válik tettei mozgatórugójává. Valami nagyot és maradandót szeretne alkotni, hátrahagyni a világnak, hiszen a hétköznapi emberek mind eltűnnek haláluk után a semmibe, míg a nagy művek túlélik alkotóikat, hírül adva létüket az utókornak.
De valójában tényleg többet ér ez a fajta többlet, mint egy délutáni beszélgetés a jó értelemben vett együgyű barátunkkal?
És a kérdés univerzális. Élni a jelenben, elfogadni hálával, amit kapunk, és amit adhatunk vagy individuumunkat kiterjeszteni az örökkévalóságba. De valójában létezésünk minden apró rezdülése nem terjed-e ki egyébként is a végtelenbe egy olyan világmindenségben, ahol minden mindennel összefügg? Hiszen az „énnek” csak abban az esetben van értelme, ha a „te” is létezik, ahogyan az élet is csak a halál perspektívájából páratlanul értékes, és ahogy a belvilágom hozzám tartozik, úgy tartozom a külvilághoz a kettő metszéspontjában állva.
Viszont a történet nem áll meg efféle kérdésfeltevéseknél, hanem továbbsiklik az emberi lélek természetrajzában a megmagyarázhatatlan kegyetlenség és pusztítás felé.
Colm ugyanis egy teljesen abszurd és groteszk reakciót választ arra, hogy egykori barátját eltántorítsa a további próbálkozásoktól a barátságuk helyrehozására.
Azzal igyekszik teljesen letörni Pádraic törekvéseit, hogy azt mondja, ha nem hagyja végre békén, abban az esetben le fogja vágni ujjait a kezéről egymás után.
És nem beszél a levegőbe, ami a helyzet további eszkalálódásához vezet mindkét részről.
Illetve talán még eszünkbe juthat az is, hogy mi értelme van mindennek, és valószínűleg a szerző is ugyanezt a kérdést teszi fel, hiszen tényleg mi értelme van bármiféle háborúskodásnak vagy véres csatának a földön, amikor élhetnénk békében is. Itt felfedezhetünk egy párhuzamot a közeli polgárháború értelmetlenségével kapcsolatban, mert ha már nem találunk külhonban ellenséget, akkor képesek vagyunk akár egymásra is fegyvert fogni.
Az író-rendező nem foglal állást, hagyja, hogy a sértett egók tomboljanak a vásznon, mi pedig kínunkban röhögünk magunkon a savas groteszken valódi feloldozás nélkül.
A központi cselekményről kicsit oldalra pillantva láthatjuk, hogy jó pár mikrodráma is fonódik még egymásba, ami lehet, elsőre nem is tűnik fel a fekete humor szurkos forgatagában, a sziporkázó párbeszédek közé diszkréten eldugva.
Ilyenek vagyunk. Képtelenek egymással békében élni és egy részünk bennünk nem érti ezt, míg egy másik már szítja is a tüzet. Ebben a kegyetlenül vicces tökéletlenségünkben vagyunk képesek megélni a tökéletességet. Szeretve pusztítani – pusztítva szeretni.
A színészek szenzációsak. A két főszereplőhöz hasonlóan mindenki hibátlanul játszik. Visszafogott és természetes.
Hipnotikusan gyönyörű képi világ, igaz, maga a táj is lenyűgöző, de az enteriőrök is festménybe illőek.
És lehetne még folytatni, lehetne további rétegekbe mélyedni a film mondanivalója kapcsán, mint például a zárt közösségek dinamikájának pszichológiája vagy az ebből adódó elvágyódás, vagy akár a patriarchális és matriarchális különbségek, a családon belüli erőszak vagy a társadalmi konformizmus, de inkább nézze meg mindenki a filmet, ha lehet, esetleg még egyszer, és döntse el, érdemes-e olvasni a sorok között.