Érzékeny visszafogottság és érzelgősség nélküli érzelmek lebegnek a vásznon, lassan, mindenféle sietség nélkül mesélnek nekünk az életről és a sorsról Celine Song koreai filmrendező debütfilmjében, a Past Livesben, mely a Sundance filmfesztiválon mutatkozott be figyelemreméltó szakmai és közönségsikerrel.

인연, azaz inyeon, talán magyarul leginkább sorsként fordítható a buddhizmusból (reinkarnációból) eredő kifejezés. Ezt mondják a koreaiak arra a vonzódásra, amit olyankor érzünk, amikor olyasvalakivel találkozunk, akivel már volt dolgunk előző életünkben. Ha elmegyünk egymás mellett az utcán, és összeér a kabátunk. Ha egymás mellé ülünk a moziban. Ha egymásra nézünk a buszon. Ha egy bizonyos időben és térben együtt létezünk valakivel. Ez mind az 인연. A koreaiak azt gondolják, hogy nyolcezer réteg kell belőle, hogy két ember összeházasodjon, és együtt éljék le az életüket.
Erre a vezérfonalra van felfűzve a film, ami egy gyerekkori szerelemből kiindulva azzal a gondolattal játszik el, hogy „mi lett volna ha”.
A történet teljesen hétköznapi, a nézőnek semmiféle rendkívüli csavaros zsánertől nem kell tartania vagy éppenséggel happy endben reménykednie. A valóság ennél sokkal egyszerűbb és talán éppen ez adja meg a film igazi báját.
Az első képkockákon egy bárjelenetet láthatunk, ahol a három főszereplő üldögél, de mi még nem ismerjük a köztük lévő kapcsolódási pontokat és a narráció is csak találgatja, hogy vajon kik lehetnek ők egymásnak. Velünk is előfordult már számtalanszor hasonló, amikor csak úgy, titkon pillantunk bele valami nyilvános helyen idegenek életébe.
Majd hirtelen snitt és máris Koreában találjuk magunkat 24 évvel korábban, ahol két kamasz ízlelgeti az egymás iránt érzett vonzalom ízeit. Kapcsolatukat hamarosan kettétöri a hír, miszerint a lány és családja az USA-ba emigrál.
Nora és Hae Sung ezután ismét ugrik 12 évet, most már előre az időben, és láthatjuk, hogy éle­tük más irányba kanyarodott, mégis a Facebook elterjedésének köszönhetően egymásra akadnak, virtuálisan legalábbis. Hosszas Skype beszélgetések elevenítik fel a múltat és ismét közelebb kerülnek egymáshoz, de a kontinensnyi távolság mégis áthidalhatatlannnak látszik. Ezúttal nem jutnak el a személyes találkozóig, utólag nehezen érthető, mégis teljesen életszerű okokból kifolyólag.
Időközben Nora férjhez megy és mivel maga is író, hitvest is a művészvilágból választ egy amerikai férfi személyében. Végül egy újabb 12 éves periódus után megérkezünk a jelenbe, amikor Hae Sung rászánja magát, hogy New Yorkba utazzon, főként, hogy meglátogassa Norat.
A filmen jól érezhető az önéletrajzi hatás. Ezenkívül átjön az „otthon vagyok, mégis idegen” migrációs életérzés dilemmája is. Celine Song remekül ért az élethű dialógusokhoz, ezzel is tovább mélyítve az egyébként is erőteljes atmoszférát.
A film kapcsán sokaknak beugrik rögtön Linklater Mielőtt-trilógiája vagy hangulatában valahol még az Aftersunt is megidézi nekem, annak ellenére, hogy két teljesen különböző mondanivalójú filmről beszélünk.
Kifinomult, szofisztikált történetvezetés és képi világ, mindezt lágy, puha pasztell ambient zene öleli körbe.
Klasszikus moziélmény hús-vér emberekről. Az idei év egyik legjobbja.