Az emberben megjelenik az idők folyamán egyfajta hívás, amely arra készteti, hogy kizökkenjen a világ káprázatából, énjének folyamatos köreiből, melyekben a hétköznapjaiban próbálja utolérni önmagát és ezáltal egy új nézőpontból lát rá a sorsára és a világában rétegződő valamennyi sorsra és megérti, hogy nyugalmát csak akkor lelheti meg, ha életét a létbe a sors láthatatlan szálaival fűzi bele és ezáltal áttetszővé válik, ahogyan Sziddhárta, hiszen „egy cél lebegett Sziddhárta szeme előtt, egyetlenegy: üressé válni, üressé a szomjúságtól, üressé a kívánságoktól, üressé az álmoktól, üressé az örömöktől és szenvedésektől. Elhalni önmagától, nem válni többé Énné, kiürült szívvel nyugalomra lelni, Énjétől megválva gondolkodni, és nyitottnak lenni a csodára – ez volt a célja.”

Mindennek abszolút aktualitása van az életemben, hiszen a cél előttem is felragyogott jó ideje és hiszem, hogy a bennünket körülvevő zűrzavarból még mindig ez az egyik legjárhatóbb kivezető út, amit bárki magáévá tehet.
Visszatérve az aktualitásra, mielőtt kicsit bővebben beszélnék a könyvről, pár szó szubjektíven erről az útról és a fejlődésről.
Gyakran érzem úgy, hogy eljutok egy bizonyos pontig, ahonnan nincs tovább, és ezzel egyidejűleg gyakran magáról arról a bizonyos hívásról is megfeledkezem, és csak bukdácsolok, esetleg nagyot esek, elveszítve az eszméletem. És éppen ez az esés az, ami továbblendít az utamon, hiszen közvetlenül a zuhanást megelőzően hiába is próbálok a bölcsek szavaira hallgatni, tanulmányozni az esetlegesen fellelhető eddigi bukások leírását, a végén mindenképpen arccal a földön találom magam. Viszont az ebből eredő tapasztalat az, ami megérteti velem, hogy tévutak márpedig nincsenek, csak a fejlődésnek kellemesen felfelé ívelő és alkalmasint mélységesen fájdalmas periódusai.
„A tudás átadható, a bölcsesség azonban nem. A bölcsességet lehet megtalálni, lehet aszerint élni, a sodrásához igazodni, csodákat tenni általa, de kimondani és megtanítani nem lehet.”
Hermann Hesse regénye 1922-ben jelent meg Sziddhárta címmel, az első világháború utáni kiábrándult közhangulatban és egy (régi) új szemléletet idézett és idéz föl, mely megmentheti az emberiséget a zsákutcába jutás reménytelen életérzésétől Buddha tanításai által, újra rátalálva a lemondás, a befelé fordulás, a semleges szemlélődés attitűdjére. Az aktuális értékek megkérdőjeleződnek a műben, az új nézőpontból csak a „gyermekemberek” számára van értelme a hatalomnak vagy a pénznek, mivel egy „útkereső” tekintete előtt mindezek idővel elhalványulnak.
Sziddhárta maga is egy útkereső ebben a történetben, de úgy vélem, ezt a fajta útkeresést az emberiség is éli globálisan a mai napig, eónokban mérve, most és talán mindörökké.
Hesse nem a korszellemre jellemző filozófiai, esetleg teológiai esszék formájában próbál ránk hatni, hanem a szépirodalom lassúbb, meditatív, allegorikus, költői leírásával kalauzol bennünket mélyebb lelki tájakon.
Szinte nem is történik semmi, mégis minden megtörténik.
„Sziddhárta, akinek tulajdonképpeni útkeresése és megvilágosodása a regény cselekménye, eleinte szentként (samanaként) akar élni, miután elhagyja a szülői házat gyermekkori barátjával, Govindával, de hamar rájön, hogy az nem az önmegismerés és a bölcsesség igazi útja, megismerkedik tehát a világgal: kurtizánnal, kereskedővel, egyszerű munkásélettel, az apaság örömével és fájdalmával. Rájön, hogy csak a tudás tanítható, a bölcsesség nem; mert az utóbbi csak tapasztalatból születhet.”
Az „indiai rege”, ahogy a szerző hivatkozik a regényre Buddha életére (is) reflektál sokadjára, de ez valahogy más perspektíva. Még ha egyet is ért Sziddhárta Buddha tanaival, mégsem elégszik meg azzal, hogy egy legyen a tanítványok közül. Megérzi a megváltás és az üdv szubjektív mivoltát, ezzel már a keresztény tanokra utalva, miszerint Jézus ott van mindannyiunkban.
Bukások, szenvedés, a szamszárában megjelenő emberi szerepek fájdalma és minden végsőnek hitt élethelyzetből tapasztalatot gyűjtve újrakezdés, megértés, fejlődés, tisztulás. Emellett igaz, hogy a megvilágosodáshoz vezető utak egyikét tárja elénk a könyv, de sikerül felülemelkednie a vallásokon és eggyé forrasztania a tanításokat. Az egy Isten vagy nevezzük bárhogy „(szeretet, egység, végső harmónia)”, értelmetlenné teszi a tanítások közötti különbségeket.
A regény a 20. századi hippi mozgalmak idején élte valódi reneszánszát, de aktualitásából a mai napig, a könyv születésének századik évfordulójáig sem veszített. Örökérvényű olvasmány.
A kötetet szinte minden nyelvre lefordították, de ami különösen érdekes, hogy 12 indiai nyelvjárásra is.
Valódi szellemi táplálék, ami a mai napig kikerülhetetlen útjelző egy kereső számára.