Valamikor az Ország-világcímű havilapban (1992-ben megszűnt magyarországi lap) olvastam ezt a kis novellát. Nem emlékszem, ki írta, csak a történet maradt meg bennem kitörölhetetlenül. A cselekmény időpontja az 56-os forradalom utáni év, 1957 decembere. Helyszíne az Egyesült Államok, New York. Szereplője néhány egykorú fiatalember, akik a menekülés alatt és után ismerkedtek, barátkoztak meg, az idegenben egymást támogatva, segítve kerestek és végül találtak munkát, lakást. Többnyire együtt ebédeltek, egy meglehetősen olcsó vendéglőben. Karácsony közeledtével hatványozottan gyötörte őket a honvágy, különösen egyikük panaszkodott elkeseredetten a sorsra, annak igazságtalan alakulására. Barátai vigasztalni próbálták, nehezen ment. Még az sem vidította fel, mikor a szomszéd asztalnál feltűnt az a csodaszép lány, aki sokszor ebédelt velük egy időben, és akibe egy kicsit mindnyájan szerelmesek voltak. Nézte, nézte a lányt, aztán nagyot sóhajtva mondta:

-         Milyen gyönyörű vagy te lány! De ugyan, mit ér ez a te csodálatos szépséged, ha nem tudod átérezni azt, amit mondok, mert nem értesz engem. Mit ér az egész, ha hiába mondom neked, hogy: -

„Királynőm, kigyúltak a lángok,

aranyos hintónk, íme száll.

Ma a nép közé vegyülünk el:

te a királyné, én a király…”

A lány közben befejezte az ebédet, fizetett, felállt, elindult a kijárat felé. A fiatalemberek asztalához érve megállt, de rájuk sem nézve, mintha csak úgy magának mondaná, a vers utolsó két sorával folytatta az Ady idézetet:

-         „Döcög, döcög az ócska konflis,

-         és mi sápadtan reszketünk.”