A Svéd- Magyar Segélyszervezet - Stockholm lelkes csapatának felkutató munkájával, gyűjtésével és közvetítésével Homoródvárosfalva, Homoródkarácsonyfalva, hasonlóan a tavaly megajándékozott Homoródjánosfalvához orvosi rendelő teljes felszerelését kapta ajándékba, november utolsó napjaiban.

Erről szól a történetem.

Ezek a kis települések, 300-400 lélekszámmal Székelyudvarhelytől nem messze, 28-30 km-re fekszenek Nagy-Homoród völgyében, álmosan, fáradtan, érintetlenül, sokszor nagyon csekély, elenyészően gyenge egészségügyi és szociális ellátással. Útjaik járhatatlanok, különösen esőzés után kell vigyázni az egymást érő mély gödrök gépkocsinkra leselkedő veszélyeire. Az 1300-as évek elején épített templomaikat gondos szakértői kezek restaurálták az elmúlt években. A fából készült, festett kazettás mennyezeteik az épületek legértékesebb műalkotásai. Karcsú, fehérre meszelt tornyaik hívogatják az idetévedt látogatókat, hogy megpihenjenek és feltöltődjenek a táj érintetlen szépségében, valamint életre szóló emlékként őrizzék az itt élő emberek meleg barátságát.

A Híradó korábbi számában már írtam egy rövid beszámolót a jánosfalvai orvosi rendelő nem mindennapi történetéről, ahova tavaly ősszel sikerült ajándékozni egy komplett rendelő felszerelését és bútorzatát, mint első megnyilvánulását segítő szándékunknak ebben a térségben.

Most a közeli Városfalvára és Karácsonyfalvára került sor, miután hosszú gyűjtés után november 27-én összeállt a rakomány és irány Erdély!-, elindultunk a hosszú útra.

A magyar-román határt, Ártándnál símán, minden várakozás nélkül átléptük. Nagyvárad után felkapaszkodtunk a Királyhágóra, ahol egy rövid pihenőt tartottunk, majd folytattuk utunkat Kolozsvár felé. Szerencsénkre száraz volt az útburkolat, mert a kacskaringós, keskeny út sok veszélyt jelent az utazóknak. Erre figyelmeztet a gyakori szirénázás és az árokszéli autóroncsok szomorú látványa.

Az egész éjszakai utazás után, fáradtan és álmosan érkeztünk meg Jánosfalvára. Finom reggelivel vártak bennünket, frissen sült házi kenyérrel, juhsajttal, házi pálinkával és nagy-nagy szeretettel. Beszélgettünk, pihentünk egy kicsit, de még aznap délután úgy négy óra tájban Városfalvára siettünk az adománnyal, hogy minél előbb találkozhassunk a ránk váró emberekkel. Bartalis Katalin, a település tanító nénije várt bennünket 15-20 hölgy élén, mert ahogy ők mondták, ilyenkor a férfiak már a kocsmában ücsörögnek. Gyorsan lepakoltunk mindent a kultúrházban és utána kedves fogadtatásban volt részünk: pálinkával, finom édes kaláccsal, méltató beszéddel és élcelődő mesékkel traktáltak vendéglátóink. Disznótoros vacsorára invitáltak az óvó néni szülei, ahol a sok vendéggel éjszakába nyúló baráti beszélgetésnek csak az éjfélt ütő óra vetett véget. Édesanyánk sem gondoskodhatott volna rólunk másképpen, mert a maguk egyszerű, természetes módján a maximumot nyújtották.

Másnap, szombaton, Karácsonyfalvára utaztunk, ha lehet még rosszabb útviszonyok között, ahol Enikő, a tiszteletes felesége fogadott bennünket. Hamarosan hozzánk csatlakozott Nusszer doktor is, aki a környék körzeti orvosa. Megmutatták templomukat, amely épp oly mesés volt, mint a környéken mindegyik. Itt is leraktuk az értékes rakományt.  A kultúrházban érdekes fotókiállítás volt látható az ott élő emberekről, a településről és a természet csodálatos növényvilágáról helyi és külhoni művészektől. Sokáig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy el kell hozni Magyarországra és Svédországba is a kiállítás anyagát, mert a tiszta forrásnak ezt az egyedül álló dokumentációját ismertetni kellene a magyar közösségekkel.

Advent első vasárnapján indultunk vissza, tele pozitív élményekkel és azzal a boldog tudattal, hogy megoszthattuk javainkat nemzetünk eme távol eső jobbik részével, akik nem panaszkodnak ugyan, de az effajta segítségnek nagyon tudnak örülni. Ezen kívül még két segélyszállítmányt küldtünk Magyarországra és Szlovákiába, ezekről természeten bővebben később szeretnék beszámolni.

Postgirot: 486770-1, Svensk-Ungerska Bistandsföreningen, Stockholm

Wennesz László