A XX. század első évtizede a magyar irodalom, főleg a líra megújulásának kora. Elsőnek Ady Endre jelentkezett „új időknek új dalaival”, majd a „tudós” költők triásza: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula, akik saját verseik mellett nyugati költők átültetésével is szolgálták a líra forradalmát. Az évtized során alapított Nyugat folyóirat már a nevében is ezt a célt tűzte ki maga elé. Osvát Ernő után Babits lett a szerkesztője s egyben az egymást váltó „Nyugat-nemzedékek” fiatal költőinek felfedezője, felkarolója. A Baumgarten-alapítvány kurátoraként hatalma volt támogatásra vagy mellőzésre, ám kezdeti félreértések után a nem az ő esztétikai elveit valló József Attila is megkapta a díjat. Irodalmunk történetében talán csak a félországgal levelező Kazinczy Ferencnek volt hasonló befolyása és tekintélye. Tisztelőjének, barátjának vallotta magát Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Radnóti Miklós; értő elemzést írt költészetéről Nemes Nagy Ágnes, Rába György. „A hegyi költő” esztergomi  nyaralója számos nem-hivatalos írótalálkozó színhelye maradt azokban az években is, amikor a költőt házhoz, majd ágyhoz kötötte gégerákja, s végül már csak beszélőfüzetek segítségével tudott érintkezni családtagjaival és látogatóival. 1941-ben halt meg, 58 éves korában.

Míg az Ady-vers legszembetűnőbb sajátsága az énközpontú líraiság és a szimbolizmus, Babits tudatosan választja az objektív megismerés útját: a tárgyakat, a jelenségvilágot, a mindenséget, magát a létet faggatja. Filozófus-költő, aki elsősorban gondolatainak, nem érzelmeinek ad kifejezést, s ha mégis, csak áttételesen, mint Arany János, aki epikájában élte ki lírikus énjét is. Érdeklődése mindenre kiterjed, nehéz volna felsorolni, mire nem. Rámutat a tetszetős külső mögött rejlő rútra, a látszat-erény mögött a bűnre („és a sötét faburkolat alatt nesz nélkül bomlik a hulla”), fölfedezi Irisz koszorújának őt is oly nagyon vonzó színpompája ellenpólusaként a Fekete országot és a Világosság udvarának vigasztalan értelmetlenségét. Már fiatal fővel Dante poklával birkózva, mintegy melléktermékként jut el az ember evilági poklának: a kozmosz közönyének átérzéséig (Az örök folyosó). Ám ő is Madách („ember, küzdj és bízva bízzál!”) és Vörösmarty („és mégis, mégis fáradozni kell...”) következtetését vonja le, sőt – bár rühelli a „prófétaságot” (Jónás könyve) – fölemeli szavát, ha a közösséget, a nemzetet, annak értékeit veszélyeztetve látja (Húsvét előtt; A gyémántszóró asszony; Petőfi koszorúi). Életében hol felségsértéssel, hol istenkáromlással vádolták, a Rákosi-korszakban „elefántcsonttorony-költészetét” száműzték az iskolákból, a Kádár-korszakban megjelent Összegyűjtött versei közül kihagytak vagy csonkán adtak ki némelyeket, mert „sérthetnék szomszédnépeink nemzeti érzékenységét”. Nem éppen irígylésre méltó költősors, ám azoké sem, akiket, mint Petőfit, Adyt, József Attilát – persze gondosan cenzúrázva – kisajátított „előfutárainak” a „szocializmusnak” nevezett gyarmaturalom legendáriuma.

Babitsnak az írói tisztességről és felelősségről írt esszéjét (Az írástudók árulása) leginkább a „maga-tépő” Európa szívlelhette volna meg, mely a világégést befejező békediktátumokkal végzetes lejtőre lépett. Az európai irodalom történetének (1936) vaskos kötetét, a téma sok tekintetben rendhagyó feldolgozásával, ugyancsak a szellemi ellenállás jegyében írta.

Alkotó kedve a regény-műfajra is kiterjedt: utópisztikus regénye, az Elza pilóta (1933) olyan kort jósol civilizációnknak, amelyben az állandósult háborúk kiszolgálásánál immár a nőknek sem marad egyébre idejük. Itt említem meg, hogy a Gólyakalifa tudathasadásos históriájának elemzése megtalálható Szabad szemmel c. esszékötetemben. Jónás könyve pedig svédül is olvasható Ove Berglund mesteri fordításában.

Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
 mi pedig különös táncot táncolunk:
ez a tánc a süketek tánca

 – írta Babits 1923-ban meghasonlott nemzetéről. Ma is írhatta volna...

Szente Imre