Hosszú betegség után ez év áprilisában várhatóan-váratlanul meghalt Lászlóffy Aladár. Nem csak Erdély, hanem az egyetemes magyarság, a határokat nem ismerő „magyar nemzet” érzi saját halottjának, egyben halhatatlanjának. Alig másfél évvel ezetőtt a budai várban százak gyűltek össze hetvenedik születésnapjának ünneplésére a Kárpát-medence minden részéből. A versében megénekelt „Munkács, Kolozsvár és Kassa”, meg a többi történelmi magyar város, melyeknek nevében s érdekében próbálta mozgósítani öt éve, a szégyenletes népszavazás előtt az anyaország népét, rótta le háláját, ahogy most a halálát gyászolja.

Kedves ismerősünkként gyászoljuk mi is, akik a kilencvenes években két alkalommal is találkozhattunk vele és hűséges Gyöngyijével az Önképzőkör nyári táborain, élvezhettük játékos szelleme sziporkáit, a társaságunkról és „Tonga-erdő” eseményeiről rögtönzött klapanciákat. Lírájának lényeges tartozéka a játékosság, a szófacsarás, a meglepő-groteszk gondolattársítás, de távolról sem öncélú: a szavak sűrűjében nyomtalanul eltűnhet a „versben bujdosó”, a Nagy László-i recept szerint. A Lászlóffy-vers hamar levetkőzte kezdeti avangárd vonásait; a változatos ritmusképletek, mesteri rímeléssel párosulva kárpótolják s elbűvölik az olvasót, mégha olykor nem egykönnyen bontható is ki dióhéjából az „üzenet”.

Tordáról indult el örmény-magyar pedagógus családból, melyben élő hagyomány volt a ’48-’49-es szabadságharc emléke – ahogy erről olvashattunk az EKE-könyvek sorozatában megjelent A Seregek Ura című kalandos, de egyben történetfilozófiai tanulmány-számba menő regényében. Ez ráadásul – ahogy az olvasó lassacskán sejteni kezdi – nemcsak Negyvennyolcról, hanem Ötvenhatról is szól.

Az utóbbiból a sors különös szeszélye folytán ízelítőt kapott a kolozsvári egyetem 19 éves diákja: 1956 novemberében írt versét a pesti utcán fütyülő golyók ihlették: Rád lőhetnek, mint cirkuszi céllövőben / bármelyik kiállított pléhpofára – / csattanva hanyatt esel s még rád se kattanhat / koporsód öröknyugalmat őrző zára. Ismeretes, hogy a „ragály” terjedésétől tartó román hatóságok mily hisztériáig fokozott szigorral csaptak le magyar állampolgáraikra, ha legkisebb jelét adták a szimpátiának, pláne szervezkedésnek. A veszélyeztetett írógárda vele együtt jó tíz évre a Napsugár c. gyermeklapnál talált munkát és menedéket. Csak a hatvanas évek második felétől nyílt alkalom új utak keresésére az erdélyi magyar irodalomban. A költészetet terén Lászlóffy Szövetségek c. kötete (1970) a megújulás jele. „Ô volt a mi bajvívónk” – írja egyik búcsúztatója. Egy másik: „Volt várkapu, vaskapu, mennyország kapuja ... mindenki tudta, hogy Ali dús, Ali jó.” Maga a költő így beszél erről egy hét éve készült interjúban: „Pályám kezdete óta hajlamos voltam a mindenes szerepét vállalni. Különösen abban a periódusban, talán akkor voltam leginkább mindenese a nemzedékemnek és az akkori irodalmi életnek.” Később a Helikonban lelt munkahelyre s otthonra, ez a lap maradt számára a „hazai kikötő”, mikor már a budapesti Kortárs szerkesztőségi üléseire járt.

A kilencvenes években kolozsvári barátai révén hozzájutott legkedvesebb foglalkozásához, a tanításhoz: az ottani egyetem meghívott előadójaként tágította a fiatal nemzedék látókörét. A költészet főfeladatának azt tartotta, amit 1980-ban megjelent kötete címéül választott: Hogy kitudódjék a világ, vagyis hogy ne lehessen az embert, a népet, a nemzetet, a nyelvet, a tájat éltető jó hagyományokból egyet is észrevétlenül kilopni a világból.

Megtiszteltetés, Kossuth-díj ellenére fokozódó keserűséggel töltötte el Magyarország gazdasági, politikai s főleg erkölcsi hanyatlása. „Nem lelé honját a hazában”, tudatosan kívül maradt minden klikken és körön. De nem csak a honi, hanem a „globális” értékpusztítás is nyomta kedélyét: „Egy borzasztó gravitációs vihar dúl alattunk. Miként lehet, hogy az elektronika korának, információs forradalmának a mellékprogramja az agymosás? Itt valaki csal!” – olvassuk a már említett interjúban. Halott leszek, mint kottán a zene, melynek mégsem szűnt meg az élete – jósolta Rekviem c, versében. Óhaja szerint Házsongárdban temették el, melyről gyönyörű monográfiája jelent meg 1989-ben Budapesten.

Szente Imre