Videóbetétet nézek:”Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át”- énekli Simándy József Bánk áriáját. Ezúttal nem az operaszínpadon látom őt nádor-nagyúri jelmezben, hanem civilben, balatoni otthonában. Bár sok kiváló tenorista énekelte előtte és utána is, ez a szerep, ez az ária a mi nemzedékünk tudatában szinte összeforrt a művész nevével. ”S a förgetegben nem leli vezérlő csillagát”- folytatódik a keserű önmarcangolás, majd az erkélyre lépve, a magyar tenger látványának igézetében árad a himnikus vallomás: ”Hazám, hazám, te mindenem…” Felemelő kép és zene.

 

 

Azt mondják, több hazája is lehet valakinek. Talán, de himnusza csak egy van. Visszagondolok jó húsz évvel ezelőtti élményemre: még friss menekültek voltunk és norvégiai vendéglátóinkkal (régi erdélyi barátainkkal) a fjordok világából egy közeli magas hegycsúcsra kapaszkodtunk fel. Fent, kiegyenesedve, a látvány bűvöletében a magyar himnuszt kezdtük énekelni. Közben észrevettűk, hogy az ellenkező irányból egy kis norvég csoport is felért a csúcsra. Végighallgatták énekünket, tetszett nekik, s mikor megtudták, mit hallottak, ők is rákezdték. Norvégiai barátaink csatlakoztak hozzájuk. Úgy éreztük, kicsi ez a világ, de sokan elférünk benne, ha egy húron pendülünk.

Más csúcsok is eszembe jutnak: az olimpiai csúcsok. Nézd a legmagasabb csúcson állók tekintetét a tiszteletükre felcsendülő himnusz közben: a határtalan öröm, büszkeség, a kemény munka sikerélménye, s bizony sokszor a kibuggyanó könnycseppektől el-elakadó éneklésük teszi magasztossá s annyira emberivé ezt a pillanatot. Gyakran látjuk nagyszabású labdarúgó találkozók előtt elhangzó himnuszok közben a marcona képű, kemény fiúk elszántságát: győznünk kell! Igen, mert a himnusz összeforraszt, megsokszorozza erőnket. De azt is láttam, hallottam ”barátságos” mérkőzések alkalmával, hogy,a Kárpát-medence szerencsésebb országainak vendéglátó szurkolóit milyen kevésbé barátságos gesztusokra ragadtatja a szomszéd ország himnusza. A sport összehozza a nemzeteket. A foci nem sport? Lám- lám, a két Bolyait kivont késsel kereső megrészegített vandálok a sportpályákra is betévedhetnek.

 

Persze, mindezt Erkel nem sejthette 1844-ben. De azt érezte, tudta, hogy a zsarnokság nem fog tapsolni Kölcsey Ferenc HYMNUS a Magyar nép zivataros századaiból c. versének himnusszá magasztosult üzenete hallatán, mint ahogy nem is tette se 1848- ban, se 1956-ban, se határokon belül, se - és fõleg - kívül. Mint ahogy súlyos börtönbüntetéssel jutalmazták hajdani zenésztársamat, aki önfeledt pillanatában kitörő örömmel, teljes hangerővel játszotta el temploma orgonáján a Himnuszt.

Változnak az idők, változzon a himnusz is! - mondták az elvtársak. Kodály: ” Minek? Jó a régi!” Aztán békén hagyták, nem merték ezzel macerálni. De könnyen érthető okokból nem az énekelt, hanem a zenekari változat terjedt el. Azt nyomták be előregyártott konzerv változatban hivatalos állami ünnepségek alkalmával az Internacionáléval és a Szovjet Himnusszal megerősítve. Lassan- lassan elterjedt a hír, hogy a Himnusz énekelhetetlen (t.i. a zenekarok magasabban játszották). Mi azért énekeltük határon innen és főleg túl minden új év küszöbén kétszer is, mert nemcsak egy határ, de egy időzóna is közénk állt. Ismét változtak az idők, mozdíthatatlannak tűnő világok dőltek ki sarkukból, és kormányok jöttek-mentek, de a Himnusz maradt. Ha énekelve akarjátok, hát legyen énekes! A kormányrendezte március 15-i esti díszelőadásokra most már énekes is akadt, aki a ”megfiatalított”, (kormány)ízlésnek megfelelő slágerszintre süllyesztett himnuszt mikrofonnal kezében andalogva elbúgta. Sírtunk - de nem meghatottságunkban.

Aztán furcsa dolgok történtek: mostanában többször hangzott el a Himnusz a Magyar Országgyűlés fontosabb eseményei alkalmával. Láss csodát: majdnem minden honatya ÉNEKELTE a Magyar Himnuszt! Igaz, láttam (ismerem), valaki tudta, milyen hangról kell elkezdeni, és azt is láttam, hogy rögtön nagyon sokan csatlakoztak hozzá. Ő is tudta azt, amit még a falusi kántorok is régóta tudnak: a Himnuszt együtt kell és együtt jó énekelni. Mi is tudjuk, éljünk a földkerekség bármely sarkában, himnuszunk csak egy van, ez összetart bennünket, mert mindnyájan egyet kérünk: ” Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel!”

Ha csak ezt kaptuk volna Erkeltől, akkor is emlékeznénk rá. Amit (főleg) ezen kívül adott a magyar zenekultúrának, azt mindnyájan tudjuk, hiszen alkotó és intézményteremtő munkásságának mindmáig érezzük áldását. A kincs közös, vigyázzunk rá, ápoljuk, gyarapítsuk!

Mokos Imre