KAZINCZY FERENC (1759-1831),

Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulóját „a magyar nyelv évének” nyilvánították és számos rendezvénnyel ünneplik. Április 9-én például egy népes zarándoklat indult közéleti személyiségek és írók, köztük Tőkés László püspök részvételével Kazinczy szülőhelyéről, a bihari Érsemlyénből a zempléni Széphalomra, ahol élt, dolgozott és meghalt  a nagy irodalomszervező és nyelvújító. A zarándokcsapat meghallgatta az érdemeit méltató előadásokat és megkoszorúzta síremlékét.

Kazinczy neveltetése polgári műveltségű földbirtokos családban kezdődött s a nagymúltú sárospataki kollégiumban folytatódott. A Mária Terézia udvarában írókká lett magyar testőrök példája lelkesítette, Bessenyei György emlékezetes szavai: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenén sohasem”. Ám a korszerű európai műveltséget mégiscsak a német nyelv közvetíthette; a magyar még II. Józsefnek, a „kalapos királynak” németesítő programjából is hasznot húzhatott. A nemesi ellenállás korában ezért lett Kazinczy „jozefinista” tisztviselő, számos iskolát alapított megyéjében. Ez a „megtévedése” csak állásvesztéssel járt József császár halála után; nagyobb vészt hozott a fejére ártalmatlannak tűnő tagsága a kor elitje közül verbuváló szabadkőművesség egy titkos társaságában. Itt ismerkedett meg néhány „magyar jakobinussal”, egy még titkosabb társaság tagjaival, akik a francia forradalom szellemében a fönnálló társadalmi rend és a Habsburg uralom megdöntésére szervezkedtek. Kazinczy  is vállalkozott a „jakobinus káté” terjesztésére, amiért kis híján az ő feje is lehullott a Vérmezőn 1795 májusában.

Hosszú rabság lett osztályrésze a birodalom börtöneiben, egyebek közt Kufstein és Munkács várában. A „sínylődés” mellett szerencsére írhatott és olvashatott, az emberiség nem sűllyedt még odáig, hogy egy ceruzacsonkot se engedélyezzen a rabnak. Fogságom naplója s öregkorában írt Pályám emlékezete Horváth János szerint „nemcsak látókör, szellem és műveltség tekintetében, hanem mint műalkotások is messze megelőzik korukat”. Nemes Nagy Ágnes „véka alatt tartott remekműnek” nevezi Kazinczy börtönnaplóját.

Negyvenkét éves korában kerül haza, már őszen. Anyja halálával a családi birtokon osztozkodó rokonok a „rovott múltú” családtagot kiforgatják az örökségből,  a Sárospatak melletti Bányácska faluval fizetik ki.  Itt építteti fel kúriáját, ide költözik 1804-ben húsz évvel fiatalabb feleségével, Török Sophie grófnővel, aki maga is ír és a titkárnő szerepet látja el férje mellett. Az ő nevét ruházza majd feleségére, Tanner Ilonára Babits Mihály.

Széphalom (Kazinczy adta ezt a nevet Bányácskának) hosszú időre a magyar irodalmi és szellemi élet központja lett. Kazinczy a magyar nyelvterület minden jelentős személyiségével, írójával, költőjével levelezésben állt, a kor szellemi vezéreként. Az örökösödési perek mellett a postaköltségek miatt is szegényen élt, eladósodott.  Hol a könyvtárát volt kénytelen megtizedelni, hol Zemplén vármegye levéltárának rendezésével bajlódni, közel a hatvanhoz.  Fiatal költők szárnypróbálgatásait kísérte figyelemmel, s ahogy maga mondta, „fel-felsikoltott, ha egy új istenfit” sejtett a kézirat gazdájában. Felfedezettjei közt volt Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Sándor, Szemere Pál, Kisfaludy Károly, aki majd utóda lesz a „vezérségben” és Pestet teszi az irodalom központjává. Csokonai Vitéz Mihály költői nagyságát nem vonta kétségbe, de bírálta debrecenies „póriasságát”. Berzsenyi verseiből is gondosan irtott mindent, amit  dunántúliasnak érzett. Ám a szűk nemesi szemlélet kitágításával több szép ódáját mentette meg az  egyetemes magyarság számára. Kazinczy ízlését, széptani ítéleteit viszont a német szentimentális regények finomkodó stílusa befolyásolta, tette részrehajlóvá, egyoldalúvá. Nyilván sok kifogásolnivalót talált volna Petőfinél és Aranynál is, ha megéri.

A nyelvújítást nem ő kezdte, de ő tette országos mozgalommá, nyesegette vadhajtásait, teremtett egyensúlyt a konzervatív ortológusok és a túlzó neológusok közt. A nyelvújításra égető szükség volt: alkalmassá tenni a magyar nyelvet mind a fejlődő szaktudományok, mind a szépirodalom igényeinek kielégítésére. Nyelvünk életképességét bizonyítja, hogy túlélte a nem éppen kíméletes beavatkozást. Kazinczyék művét az utókor, a nyelvhasználó közösség hagyta jóvá, a szépirodalom oly nagyságai vitték tökélyre, mint Vörösmarty, Petőfi, Arany.

Sajnálatos, hogy a nyelvújítók nem észlelték az e-hang túltengését nyelvünkben, „mekegésre” való hajlandóságát. A dunántúliaknak, erdélyieknek kellett volna kivívniuk, hogy az ő beszélt nyelvükben meglévő nyílt és zárt e-hangot írásban különböztessék meg, nehogy veszendőbe menjen ez a jótékony kétféleség. Nem csak Kazinczy felelős e mulasztásért: Zemplén csak egyféle e-vel beszél. Debrecen is, így is szépen, ízesen. Ám Budapest se nyílt, se zárt e-hangja, súlyosbítva az á-hangnak hosszú nyílt e-vé válásával, országosan terjeszti a magyar beszéd leukémiáját. Ma is, „a magyar nyelv évében” is.

Szente Imre