Pistike öt éves korában még nagyon félénk kisfiú volt, nem szeretett sem hangoskodni, sem ugrálni, mint a nővére, vagy unokatestvérei. Akkor volt nyugodt és boldog, ha kettesben lehetett az édesanyjával a konyhában, főleg olyankor, mikor amúgy is jól esett a főzőkályha melege. Nem igényelte, hogy foglalkozzanak vele, szórakoztassák, elvolt a maga, kitalált játékaival. Édesanyja megértette, és egyáltalán nem tiltakozott, ha Pistikének autózásra vagy vonatozásra támadt kedve, hagyta, hogy rendre kihúzogassa a fiókokat és összeszedje a „kocsiparkba” valókat. A képzeletbeli vonatot, mely többnyire ügyesen egymásba tolt, üres gyufa skatulyákból állt, hol a jobb, hol a bal vágányra irányította a húsdaráló karja, mely mindig pontos időben, gond nélkül váltotta a síneket.

A sok érdekes szerszám, segédeszköz közül a krumplinyomó volt a kedvenc, azt kinyitva-összenyomva remekül lehetett utánozni a nehézkes gőzmozdony kerékagyán előre-hátra csúszó tengely mozgását.

– Sssss-ha-ha-ha-ha, sssssss-ha-ha-ha-ha – szinte érezni lehetett, milyen nehézségek árán jut fel az áruval jól megterhelt szerelvény a dombra. Néha figyelmeztetni kellett a sínek mellett haladókat:

– Uí-úúúúúú!

Mikor felért a domb tetejére, a mozdonyvezető éles füttyel jelezte, hogy vége a megpróbáltatásoknak, a völgy felé már vidáman, gyorsan gurult a tehervonat:

– Si-ha-ha-ha, si-ha-ha-ha!

Az állomáshoz közeledve Pistike fülsértő hangokkal jelezte a fékezést, a mozdony  egyre lassabban sistergett:

– S-----ha----ha----ha ----ha,  s------ha-----ha-----sssss!

A forgalmista felemelt lapátjelzővel fogadta a szerelvényt, kis várakozás után engedélyt adott az indításra. A vonat nagy gőzfelhőket puffogtatva elindult, fel a hegyre, le a hegyről, megfelelő helyen gyorsított, lassított, fékezett, és persze éktelenül sípolt is néha, hogy jelezze, minden rendben, a vonat sínen van!

Nagyszerű játék volt ez, és, hogy minél pontosabban, rendesebben működjön, Pistike egyre többször beszélte rá az édesanyját, hogy ne a játszótérre menjenek levegőzni, hanem az állomás melletti repülőhídra, vonatot nézni. Nehogy félre értsétek, a híd nem repült, és a repülőtér közelében sem volt, hanem a vasút fölött ívelt át, hogy az emberek ne a síneken botladozva menjenek át a pályaudvar másik felébe, hanem emitt, a lépcsőkön felkapaszkodva kényelmesen végigsétáljanak a hídon, a másik oldalon meg lelépegessenek róla. A híd nem csak kényelmes és biztonságos volt, átmenni rajta borzasztóan érdekes kalandnak tűnt az olyan kisfiúk számára, mint Pistike.

A város, ahol éltek, nagyváros volt, a pályaudvaron rengeteg sínpár tekerőzött, és nem csak személyszállító vonatok, hanem sok-sok tehervonat is áthaladt rajtuk. Pistike szinte szédült a forgalom látványától, s boldogan várta, hogy a sok modern, dízel-, meg villanymozdony között feltűnjön egy-egy gőzmozdony. Ezeket a régi gépeket szerette a legjobban. Ezek már nem hagyták el a pályaudvar területét, csak a szerelvények összeállításán dolgoztak. A mozdonyvezetők is öregek, olyan nagyapó-szerűek voltak. Pistike és az édesanyja olyan gyakran látogattak a repülőhídra, hogy egy idő után a mozdonyvezetők felismerték és üdvözölték őket. Néha pici, sikkantásnak is beillő sípszóval jelezték, hogy látják őket, de legtöbbször pufók gőzfelhőt eresztettek a hídon bámuló kisfiúra. Érthető tehát, hogy Pistike számára tényleg borzasztóan, borzongatóan érdekes élmény volt, nehezen is lehetett hazacsábítani onnan. Ha tőle függött volna, akár egész nap elácsorgott volna ott, a jövő-menő vonatok fölött.

Az édesanyja szerencséjére az állomásnak volt még egy nagyon csábító vonzereje: az épületbe vezető lépcső mellett virágzott néhány csipkebokor. Vadrózsa, mondta nagymama. Pistikének jobban tetszett a mesebeli csipkerózsa megnevezés, hiszen virágai kellemes illatot árasztottak, kinézése szép látvány volt, és egyáltalán nem tűntek vadaknak! De tulajdonképpen nem a virágok szép rózsaszínje, sem a kellemes illata volt az, ami a bokrokhoz vonzotta Pistikét! Hogy mi, azt csak suttogva közölte az édesanyjával:

– Mami, mondok egy titkot: nézd, ott lakik az angyal!

Az édesanyja kíváncsian nézte meg a bokor ágát, ugyan, mi lehet az, ami lakást adhat valaminek is, pláne egy angyalnak? Amint odahajolt a kis bozontos, labdaszerű valamihez, egy fölötte köröző csodásan színes darazsat pillantott meg.

– Jé, egy gubacsdarázs! És ez a kis bozót a rózsagubacs! Milyen régen láttam ilyent utoljára!- mondta lelkendezve.

– Akkor ez nem az angyal? Én azt hittem!- mondta Pistike nagyon elszomorodva.

–  Édes kisfiam, már miért ne lehetne angyal ez a kis gyönyörűség? És angyallakhelynek nagyon is megteszi ez a szép, színes bozót! Tudod, rajtad kívül nem hinném, hogy sok gyerek találkozott volna angyalokkal! Az álmukban, ott igen! Te elmondhatod, hogy igaziból is láttál egyet! De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezt a titkot megtartjuk magunknak, ne szomorítsuk el a többi gyereket!

– De Mami, biztosan igazi angyal ez? Mert ha igen, - mondta Pistike reménykedve – akkor érdemes lenne próbára tenni.

– Mire gondolsz?- kérdezte kíváncsian az édesanyja

– Megsúgom neki, mire vágyom, mit szeretnék karácsonyra. Ha ő igazi, akkor biztosan megkapom, amit szeretnék!

– Hát… üsse kő! Kérjed! Remélem nem baj, ha én is meghallom, mit súgsz neki? Ígérem, nem mondom el senkinek! – mondta az édesanya.

– Nem, nem baj, ha itt maradsz. Nem is szeretnék egyedül maradni vele – mutatott kissé félve a rózsagubacs felé Pistike. Aztán, mint aki mindenre elszánja magát, nagyot sóhajtott, megfogta az édesanyja kezét, odalépett a rózsabokorhoz, és nagyon halkan odasúgta:

– Angyalka kedves, kérek egy igazi vonatot!

Hátralépett, mint aki várja, hogy azonnal választ is kapjon. A rózsagubacs persze hallgatott mélyen és titokzatosan, Pistike megértette, hogy ami titok, az titok, az állomásnak is füle van, kihallgathatja a beszélgetést. Felnézett az édesanyjára, bólintott, hogy minden rendben van, indulhatnak hazafelé. De alig tettek meg néhány lépést, mikor Pistike hirtelen elrántotta a kezét, visszaszaladt a rózsabokorhoz, a gubacs fölé hajolt és mondott valamit.

– Elfelejtettem megmondani neki, hol lakunk! – magyarázta édesanyjának.

Telt, múlt az idő, lassan ősz lett, de Pistikének egyáltalán nem lanyhult az érdeklődése a vasút iránt, ha nem fújt túl erősen a szél, vagy nem esett nagyon az eső, hűségesen felkapaszkodtak a hídra, és nézték a vonatokat. Hazafelé aztán útba ejtették a rózsabokrokat, a szépséges gubacs sajnos kezdte elveszíteni üde-zöld- hajnal-pirosba játszó hajzatát, ahogy hűlt az idő, egyre kócosabbá, fakóbbá vált.

– Készül ő is a télre – vigasztalta Pistikét az édesanyja.

Egyik nap a híd és rózsagubacs-látogatás után nem haza, hanem egy rokon kisfiúhoz, Gyurikáékhoz mentek, a nagymamáját felköszönteni. Pistike nagyon megörvendett a programnak, mert úgy emlékezett, unokatestvérének rengeteg játéka van, többek között kisvasútja is!

Jól emlékezett, a nappali egyik sarkában ott terpeszkedett a vasúti pálya, igazi, elemmel működő szerelvény futott rajta körbe-körbe. A felnőttek mosolyogva figyelték a két gyereket, milyen lelkesen játszanak. A látogatás sajnos hamar véget ért, hazafelé menet az édesanyja megkérdezte Pistikétől:

– Ilyen vasútra gondoltál?

– Igen! – válaszolta lelkesen.

Két-három nap is eltelt a rokonlátogatás óta, Pistike otthon játszott, a kellemetlen ködös idő miatt az édesanyjának nem akaródzott kiállni a hídra, hiszen csak az elhaladó vonatok által felkavart ködöt bámulhatták volna.

Elmúlt a rossz idő, Pistike alig várta már, hogy elinduljanak a megszokott sétájukra. Mikor a hídra értek, az édesanya nagyon meglepődött azon, hogy kisfiát alig érdeklik a vonatok, csak állt, hallgatott, úgy nézett ki, mint akinek sok mondanivalója van, és nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

– Van valami baj, kisfiam? Mi foglalkoztat olyan nagyon?

– Neeeem, nincs baj… Szóval egy  kicsi azért van – Tudod édesanya, én nagyon vágytam egy igazi vasútra. Igen, olyanra, mint amilyen Gyurikának van. Jó volt játszani vele, de azóta gondolkoztam, és …és… nagyon unalmas! Csak megy a vonat körbe-körbe, nem történik semmi, nem kell megjavítani semmit, mindig csak megy, megy, és nekem nem kell semmit sem csinálni. Arra gondoltam, hogy sokkal jobb otthon, sokkal szebb és érdekesebb az én vonatom, mert ha akarom, letér az útról, vagy akármi… Mit gondolsz, megharagszik az angyalka, ha visszacsináljuk az egészet? Most odamehetnénk, és megmondanánk ezt neki. Hogy bocsánat, mégsem kell az igazi vonat. Mit gondolsz? Szomorú lesz nagyon?

– Pistikém, egy pillanatig se rágódj ilyesmin! – az édesanya leguggolt a kisfia mellé, megfogta két kezét, és kedvesen folytatta: – Én azt hiszem, egyáltalán nem lesz sem haragos, sem szomorú az angyalka! Inkább boldog és vidám, hogy végre rátalált a legkedvesebb, legokosabb kisfiúra! Ne hidd, hogy az angyalkák örvendenek, ha a gyerekek minél több játékot kérnek! Annak örvendenek, ha azt látják, hogy a gyerekek találékonyak, maguk csinálnak játékot maguknak és attól boldogok!

– Akkor menjünk gyorsan, nehogy elkéssünk, és az angyalka megvegye a vasutat! – mondta Pistike, megkönnyebbülten kacagva nehéz gondjainak ilyen egyszerű megoldásán.

A gubacs egészen barna lett, fázósan kucorgott a rózsabokor ágán, látszott, angyalminőségében sok dolga lehetett az utóbbi időben. Mikor Pistike, – most már egyáltalán nem titkolózva, hanem értelmesen, jó hangosan felmentette vonatvásárlási kötelezettsége alól – határozottan látszott, hogy még a szél is vidámabban ringatja.