Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szomorú kiscica. Egy hatalmas fa árnyékában kucorgott és sírt, miákolt szegény, mert valahogy elmaradt az anyukájától, és félt egyedül.

Aznap délután egy bácsi épp arra sétált Botond nevű kisfiával. A bábszínházban látottakról beszélgettek, a kisfiú elsorolta, milyen háziállatokat ismert fel a bábok közül: malacot, csikót, borjút, kecskét, libát, kacsát és tyúkocskákat. Az előadás nagyon tetszett neki, nem tudott betelni a sok, mozgó, kicsi állattal, melyek életre keltek a bábszínész bácsik, nénik kezén. A többi gyerekkel együtt ő is vörösre tapsolta a tenyerét. Nagy-nagy lelkesedéssel mesélt, és utánozni is próbálta az állatok hangját, éppen kukorékolásra nyitotta a száját, mikor keserves nyávogást hallott.

– Apa, hallod? – figyelj csak! Az előbb, mintha egy cicanyávogást hallottam volna –, mondta a kisfiú.

Édesapja megállt, hallgatóztak.

– Igen, én is hallom, ez tényleg egy cicanyávogás. Valahol itt lehet a közelben.

– Apa, gyere, keressük meg!

– Hát igen, az jó lenne, mert nézd, beborult, jön az eső. Szegény cicus, sajnálnám, ha megázna, mert a cica nem szereti az esőt.

– Nem szereti az esőt? – kérdezte kíváncsian Boti. - A kutya szereti?

– Igen, a kutyus szereti, és úszni is tud. A cica is tud úszni, de nem szeret! Főleg azért nem, mert a macskák szőre nem tudja őket megvédeni a hidegtől, ha vizes lesz, megfáznak.
– Nahát!!! – csodálkozott a kisfiú – ha a cica nem szeret úszni, akkor halat sem szeret enni?

– De igen, a halat mindkét faj szereti, nyugodtan eheti, egyedül a szálkákra kell vigyázni: ahogy az ember, úgy az állatok torkán is megakadhat. Az is érdekes, hogy van olyan kutya is meg macska is, amelyik csak ímmel-ámmal eszi meg a halat, míg vannak olyanok is, melyeknek kedvenc csemegéjük.

– Apa, mi az, hogy csemege?

– Finom falat, olyan, ami nagyon ízlik. Ha valaki nagyon szeret valamit, akkor arra azt mondjuk, az a kedvenc csemegéje.

– Már értem, – mosolygott a kisfiú –, akkor az én csemegém a tejes kakaó, mert azt nagyon szeretem, az a kedvencem.

– Hallod, Apa? – újra hallom.

– Na, gyere, most tényleg nézzünk utána, mert mindjárt esni fog, az autó meg a parkolóban van, hamar oda kell érnünk.

Mindketten elhallgattak és lázas keresésbe kezdtek a park bokrai, fái között. Nem kellett sokáig nézelődni, az egyik öreg fa tövében, a fű között, meglátták a nyávogó, ijedt szemű kiscicát.

– Lassan, Botika! Ne ijesszük meg, fél szegényke.

Boti még a lélegzetét is visszafojtotta, és lábujjhegyen, majdnem guggolva közeledett a hatalmas tölgyhöz.

– Cicc, cicuska, cicc, gyere ide, – mondta az édesapja, és ő is leguggolt a fa törzséhez.

A kiscica nem szaladt el, összegömbölyödött, igazi cica módra, de ijedt szemmel nézett az idegenekre.

Boti édesapja először megsimogatta, majd ölébe vette a kis árvát. Puha, szürke, tigriscsíkos szőre volt, nyakán fekete folt és lábacskáin mintha fehér zoknit viselt volna.
– Apa, apa, hadd simogassam meg én is!, – mondta Botika, és óvatosan a kiscicához nyúlt.

Nagy megelégedésére a cica engedte, sőt kicsi lábával úgy kalimpált, mintha üdvözölni akarná. Boti boldogan felkacagott.

– Nézd, apa, milyen aranyos! Hagyja, hogy simogassam és megfogjam a lábát! – örvendezett Boti.

– Látom, szelíd. Na, de gyere, menjünk gyorsan, mert hamarosan esni fog.

– Jó, de mi lesz a cicával? – kérdezte ijedten a kisfiú.

– Hát, hazavisszük! Igaz, egyelőre nem tudjuk, hol legyen az otthona, hol lakjon?! Mit szólsz ahhoz, ha elvisszük nagymamához. Neki jó nagy udvara van, a cica ki-bejárhat, még egeret is foghat.

– De jó lesz!!! – lelkendezett Boti – igen, vigyük nagyihoz, mert ott szaladgálhat az udvaron, kergetheti a csibéket!

– A csibéket? – csodálkozott az apja. Csak az a baj, hogy azokat meg is tudja enni, ha egy kicsit nagyobb lesz.

– Megeszi a csibéket? Nem akarom, hogy megegye! – pityeredett el Boti.

– Ha nem engedjük, nem fogja, de tudnod kell, hogy a cica húsevő, ragadozó állat.

– De szereti a tejet is, vágott közbe Boti. Tanultuk az oviban: Cirmos cica, haj, hová lett a vaj?

– Na jól van, majd meglátjuk, gyere gyorsan, és gondolkozz, milyen nevet adjunk neki?!
Boti leült a helyére a gyerekülésbe, apja az ölébe tette a cicát. Hamar hazaértek, anyja nagy boldogságára.

– De jó, hogy ilyen korán megjöttetek, még az eső előtt! – mondta.

– Anya, Anya, hoztunk neked valamit! Igaz, nincs névnapod, se születésnapod, mégis biztos vagyok benne, hogy nagy meglepetés lesz!

– De még mennyire, – kacagott az apja.

– Mit tudtatok hozni, és hol van? – csodálkozott Anya.

– Nézz be az autóba. – mondta Apa.

– Nahát! – csapta össze kezét Anya, egy aranyos cicus! Gyere, kicsi gombóc, ne félj, gyere csak! – óvatosan kiemelte az ülésről.

– Megvan! Megvan!

– Mi van meg? – kérdezte Apa csodálkozva.

– A neve ! Anya azt mondta, gyere gombóc! Így fogom hívni, hiszen az ülésen is úgy ült, összegombolyodva.

– Ez igen! Nem is gondoltam, hogy ilyen okos kisfiam van! – mondta Anya.

– Legyen Gombóc, de arra gondoltatok-e, hol fog lakni, mert a lakásban helyet kell találjunk neki.

– Nem itt fog lakni, – mondta rögtön Boti.

– Hanem hol, mit terveltetek ki? –mosolygott Anya.

– Nagymamánál! – mondták egyszerre.

– Nagyszerű! – örült Anya, – hogy nekem nem jutott eszembe?! Nagyi örülni fog, régen volt macskája, szereti is, így reméljük szép ajándék lesz.

– Mikor visszük el hozzá?- érdeklődött Boti?

– Holnap elmehetünk, meglátogatjuk, megnézzük a kertet, megnézzük, lett-e új lakója a tavalyi fecskefészkeknek.

–Jaj de örülök, – mondta Boti, és el is határozta magában, hogy igyekezik szófogadó kisfiú lenni, nehogy meggondolják magukat Anyáék, és mégse menjenek el Nagyihoz.

Este ügyesen levetkőzött, minden játékát szépen a helyére tette, egyedül megmosakodott, fogat mosott, nem is kellett noszogatni.

– Apa, késő van, a cica is, jaj elfelejtettem, Gombóc is akar aludni, – de hol fog?

– Itt az előszobában, a szőnyegen készítek neki egy ágyacskát ebben a kosárban, – mondta Apa.

– Jaj de jó lesz, – akkor nem fog fázni se!

– Miért fázna? –csodálkozott az apja – bent marad a házban, nem ázott meg, van neki jó meleg, száraz bundája.

Boti megsimogatta a cicát, majd újra szépen kezet mosott. Megpuszilta a szüleit, és bement a szobába. Anyja utána ment, elolvasott neki egy cicás mesét, alig ért a végére, Boti már el is aludt. Az igazak álmát aludta, észre se vette, hogy anyja betakarta és eloltotta a lámpát.

 

Spádáné Veress Ildikó