S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését

Sorra beszéli, kacagva, vígan, –

Reszketve, ijedten suttogom én el:

– „Csak lassan,

Csak lassan, okosan, Peti fiam!”

 

(Kaffka Margit: Petike jár)

 

Ezt a rovatot szülőknek, nagyszülőknek, érdeklődőknek indítottuk. A gyermeknevelésről, a nevelés nemes feladatának örömeiről, kacagtató helyzeteiről, buktatóiról, problémáiról, különös tekintettel a svédországi két-, illetve többnyelvű közegre. A nagyszülők szeretnek mesélni unokáik humoros és néha bizony felnőtteket is meghökkentő éleslátást bizonyító mondásairól. Itt az alkalom, hogy megosszátok a Híradó olvasóival a sok kedves történetet. E rovat jóvoltából remélhetőleg gondjaitokra is gyógyírt találtok.

Az írásokat a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villanyposta címre várom.

 

Rovatszerkesztő: Tóth Ildikó

 

A hegyekben

• Gyerekek, jó hírem van! Végre mindent elrendeztünk, megyünk sízni a hegyekbe!- újságolta boldogan családjának az egyik ismerősöm. A gyermekei kitörő örömmel fogadták a bejelentést, a legkisebbet, Violát kivéve.
• Én oda nem akarok menni!
• Miért nem? – kérdezték csodálkozva a családtagok.
• Azért, mert ott minden piszkos! – felelte Viola kissé utálkozva.
• Piszkos? De hát honnan veszed ezt? – értetlenkedett az édesanyja.
• Nagymama mondta.
• Nagymama??? Hát én ezt nem tudom elhinni.
• De igen! – bizonygatta Viola. – Mindig mondja, hogy a hegyekben minden piszkos.
• Nahát! És ezt vajon mire fel állítja? Tudod mit? El tudnád ismételni pontosan úgy, ahogyan ő mondta?
• Hát persze! – mondta Viola magabiztosan. – Azt mondta, hogy nem tud velem játszani, mert hegyekben áll a szennyes.

 

 

Olvasni tudni, a szavakat érteni kell

A mi családunkban még dívik a könyvajándékozás szokása. Születés-, vagy névnap, de akár karácsonyi ajándékként is, gyakran adunk könyvet egymásnak. Míg kicsik voltak az unokáink, valósággal elhalmoztuk őket a különböző, sok színes képpel ellátott meséskönyvekkel. Mikor nagyobbacskák lettek, inkább olyan könyveket ajándékoztunk nekik, melyeket tartalmuknál, nyelvezetüknél fogva könnyen érthetőnek véltünk. Tizenéves korukban már kölcsön is kértek a mi könyvtárunkból. Mi, többek között Gerald Durrell kedves szellemességgel megírt könyveit találtuk nagyon alkalmasnak olvasási kedvük kielégítésére.

- Na, hogy tetszik a könyv? – érdeklődtem

- Hát… tetszik…– jött a kissé vontatott, nem egészen őszintének ható válasz.

- Szóval nem nagyon. Igazam van?

- De, de, tetszik, csak van benne egy csomó hülyeség is.

- Mi lenne az? – kérdeztem csodálkozva.

- A villák.

- Hogy-hogy a villák? Mi baj van velük?

- Azt írja, hogy: „Madame Durell – mondta végül –, én megmutattam minden villát, amit csak ismerek, de önnek egyik sem kell. Mi az, madame, amit ön keres? Mi a kifogása ezek ellen a villák ellen? Mama csodálkozva nézett rá. – Maga nem vette észre? – kérdezte – Egyikben sincs fürdőszoba.” – Na, ez az. Hogy lehet egy villában fürdőszoba?

- Miért ne lehetne? – kérdeztem csodálkozva.

- Mama, gondolkodj! Minden villa egyforma: van egy nyele, meg az ágai. Hogy jön ide a fürdőszoba?

- Édes gyerekem! Az író nem az étkezéshez használt evőeszköz villáról, hanem házról beszél. Egy VILLÁRÓL! Ezt értened kell, hiszen svédül is így nevezik az ilyen házakat!

- Jé… tényleg! – csodálkozott, majd szemrehányó hangsúllyal folytatta: – Mama, éppen te magyaráztad, hogy vigyázzak, mert vannak olyan szavak, amelyek pont úgy néznek ki a svéd nyelvben is, mint a magyarban, csak mást jelentenek: az igen, a barna, meg a többiek. Honnan tudjam, hogy ez a villa az Villa?