Lassan elmúlt a szép tavasz, a fák, bokrok üde zöld levelei megnőttek, színük sötétebb zöldre változott. Kinyíltak a virágok, a falu melletti rét olyan lett, mintha valaki szép tarka szőnyeget terített volna rá. A szél időnként hatalmas illatfelhőt kavart fölötte, olyan erőset, hogy attól csak a méhecskék nem kábultak el. A levegő megtelt madárcsicsergéssel, bogárzümmögéssel, és a gólyák örömére, egyre hangosabb békabrekegéssel. A gólyák is kivették a részüket az általános hangzavarból, örömükben kelepeltek egy sort, hiszen a hangos kuruttyolás azt jelentette, sok a béka, könnyen jóllakhatnak a gólyacsemeték. Jól is laktak, fejlődtek, nőttek szorgalmasan.

Ahogy nőttek, cseperedtek a kis gólyák, egyre figyelmesebbé, kíváncsibbá váltak. Már nem csak az evés érdekelte őket, a környezetük is. Mind többször nézegettek ki a fészek biztonságából a mélyben elterülő udvarra. Mozgást láttak, hangokat hallottak, de nem nyugtalankodtak, hiszen a szüleik sem jeleztek veszélyt, s ha ők nem félnek, a kisgólyáknak sincs mitől tartani.
Az öreg gólyák nyugodtak voltak, hiszen sok évvel ezelőtt ők választották ki fészekrakó helynek ezt a szép házat, mert észrevették, hogy a gondos gazda a ház kéménye mellé gólyafészek építésére alkalmas rácsot szerelt. Örvendezett akkor a gólyapár, érezték, érdemes elfogadni a segítséget, ebben a házban gólyakedvelő emberek laknak. Így is volt. A ház minden lakója örvendett, mikor a gólyapár elkezdett építeni a fészket. Mikor aztán elkészültek, az embercsalád szeretettel figyelte a gólyacsalád életét. A gyerekek soha nem mulasztották el köszönteni őket, figyelemmel kísérték a tojásrakást, a költést, boldogan újságolták el az iskolában a többi gyereknek, mikor kikelt az első gólyafióka. Az osztálytársak meg gyakran látogatták őket, a nagy udvarban játszás közben is figyelhették a gólyák fejlődését.
– Jé, nézzétek a kisgólyákat! Milyen nagyok lettek!
– Igen, és már repülni is tudnak, én a tegnap láttam, hogyan tanítják őket a szüleik!
– Én azt is láttam, amikor először kirepültek!
– Én is, én is!!!
– Énekeljünk nekik! Énekeljük el a gólyanótát! Legalább megtudják a kisgólyák, miért piros a lábuk! – tréfált az egyik gyerek.
Gólya, gólya, gilice, / mitől véres a lábad? / Török gyerek megvágta, / magyar gyerek gyógyítja,/  síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Emberi beszédet hallottak a kis gólyák már tojáskorukban is, csak nem tudták, mit is hallanak. De nem sokat gondolkoztak azon, vajon mit mondanak egymásnak az emberek, érezték, hogyha róluk van szó, ami elhangzik, az olyan simogatóan jó. Tetszett a gyerekek éneke, szépen meg is köszönték, amúgy gólya-módra, kelepeléssel. Igaz, még nem sikerült olyan hangosra és pattogósra, mint a szüleiké, de a gyerekeket boldoggá tette, hogy nem csak hallhatták a kattogó gólyabeszédet, hanem láthatták is, hogyan csinálják.
– Jaj, de ügyesek! Nagyon jól utánozzák a szüleiket – mondták a gyerekek. Régebben csak nyögdécseltek, meg vinnyogtak, ha éhesek voltak, most már kelepelni is megtanultak!
– Igyekezni kell nekik a tanulással – szólt közbe nagyapó. – Okosodni, erősödniük kell, mire útra kelnek a melegebb országok felé, hamar múlik az idő.  
– Okosodni? Miért, a gólyák talán okosak? – kíváncsiskodtak a gyerekek.
– Hajaj, de még mennyire! Azt tudjátok, hogy az európai gólyák Afrikában vészelik át a telet. Csapatosan repülnek ők is, mint a többi vándormadár, de egy csoportban nincsenek sokan. Inkább csak a nagy család. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, nagyszülők. Repülhetnének éjszaka, a csillagok nekik is mutatják az utat. Repülhetnének a tenger fölött, úgy jóval rövidebb lenne az útjuk. Nem teszik. Csak nappal repülnek, és inkább kerülnek egy jó nagyot, csakhogy a szárazföld felett maradjanak. Tudjátok miért? Mert okosak! Az éjszaka lehűlt levegő nappal felmelegszik, a felmelegedett levegő felemelkedik, a gólyáknak csak arra kell figyelni, találjanak rá a meleg levegőhullámra, tárják ki a szárnyukat, tartsák az egyensúlyt, a jó meleg áramlat viszi őket is felfelé. Mikor az emelkedésnek vége, egy hűvösebb levegőrétegen lesiklanak, a következő meleg áramlattal újra emelkedni lehet. Aki látott már vitorlázó repülőt, jobban megértheti, hogyan repülnek ezek a nagy madarak olyan kevés munkával olyan nagy távolságokra. A tengereket meg azért kerülik el, mert azok fölött nincsen meg ez a levegőáramlás, és azért nem használják ki a sötétség védő palástját, mert akkor a szárazföld felett sincs meleg légáramlás.
– Jaj, de érdekes! Meséljél még nagyapó, mesélj el mindent, amit tudsz még a gólyákról! – kérték a gyerekek
– Sok mindent mesélhetnék, mert tényleg érdekes madár ez a mi gólyánk! Tudjátok-e, hogy sok országban szent madárként tisztelik?
– És ő hozza a kisbabát! – árulták el a gyerekek.
– Nahát! – kacagott nagyapa. Ezt nem is tudtam, hogy ilyesmire képes!
– Igen – mondta a legkisebb gyerek – egy afrikai tóban találja meg és halássza ki őket. Beleteszi egy kendőbe, a nyakába akasztja, úgy hozza.
– Ez aztán igen! Ügyes madár ez a mi gólyánk! Vigyázzunk rá, ne zavarjuk, hogy tudja felnevelni a fiókáit. Tudjanak majd útra kelni, biztonságosan elrepülni – de úgy is mondhatjuk, elvitorlázni a téli szálláshelyükre.
Majd ősszel, egy másik mesében tovább mesélünk róluk.