Hasonlatokkal gondolva, életünk lehet virágos mező, gyümölcstermő fa, árnyas út, erdei tisztás, felhőtlen égbolt, sötét erdőrengeteg, sziklás meder, nehezen mászható meredek fal, fény felé vezető sötét alagút, tengermély keserűség, gondkazal, erőpróbás zarándokút, csillagösvény és még sok más, mindenkinek képzelete szerint, amit egyénenként reánk osztott a Sors. Naponta feltehetjük magunknak a kérdést: honan jöttünk, merre tartunk? Megnyugtató válaszokat keresve éljük időismeretlen, hosszúra vagy rövidre szabott életünket. Abban hiszünk, hogy minden halandó megtalálja a maga útját. Azt reméljük, hogy vannak dolgok, amiben megnyugodhatunk. Azt képzeljük, hogy a magunk urai vagyunk. Azt szeretnénk, ha lehetnénk valakik. Az a meggyőződésünk, hogy életünk nem hiábavaló. Amióta létezik emberi közösség, ebben gondolkodunk, ehhez viszonyítva éljük mindennapjainkat és makacsul keresssük a magunk szabadságához vezető járt és járatlan ösvényeit. Életünk, ha úgy tetszik, olyan építmény, amelynek alapja sokezer éves, itt Európában kitapinthatóan kétezer éves. Még a legszabadabbelvűeknek is be kell ismerniük, hogy Európa kereszténység nélkül nem lenne az, ami ma. Olyan alap a kereszténység, amely örökre meghatározza jövőnket.
Az ember, amikor a régi megunt, vagy szűkké vált háza helyébe újat tervez, figyelembe veszi a régi ház alapjait, felhasznál minden követ, minden hasznos anyagot, hogy tartósabb otthont építsen magának. A kereszténység nélkül lehetséges új Európát építeni? A kérdés költői. A válasz egyértelmű. A kereszténység kultúra, szilárd erkölcs, elfogadható emberi magatartás, szabadság istenfélőknek és tagadóknak egyaránt. A keresztény szabadságban próbált alázat van, megértés, egymás iránti tisztelet, lehetőség a szabadgondolkodásra.
Pihent agyak mindezt felrúgnák a liberalizmus zászlóit lobogtatva. A kommunizmus egyenlőséggel kecsegtetett. A fasizmus a mondvacsinált testvériség próbája volt. És íme, immár évtízedek óta újra az egyetlennek kikiáltott üdvözülés útjára kívánják erőszakosan terelni a világot az akarnokok, Európa legmagasabb fórumán erőltetik a magukat tévedhetetlennek kikiáltók a nyaklótlan szabadság gondolatát.
Ez az ideológia veszélyezteti jövőnket. Hamis demokráciát hirdet, az egyén korlátlan szabadságának ellentmondásosan vallásos tiszteletét, olyan társadalmat, amely különálló egyénekből áll, ahol a közösség iránti felelősség lényegtelen. Kinek jók az ilyen képzelmények?
Nem nehéz kitalálni. Rejtekező, országok fölött álló pénzhatalmasságok eszement világuralmi érdekeit szolgálják az ultraliberálisok.
Az emberiség régi vágya a Szabadság, egyenlőség testvériség! Forradalmak tüzében tündökölt mindaddig, amíg sunyi erők akarnoksága révén, a pénz hatalmával mindenkor és mindenütt diktatúrává silányították. Ez a mostani akarnokság is odavezet, az egy mindenkiért, mindenki egymásért felfogás helyett mindenki csak saját magáért individualista világába, amelynek anarchia, zűrzavar, bomlottság, társadalmi méretű összeomlás lesz a vége. Akik ezt erőltetik, már többségben vannak az európai vezetésben. Az európai országok lakossága most eszmél, most ocsúdik a feltartott karúság veszélyét érezve, a megszokott rendet bontók, a bevándorlásra biztatott tömegek előtt. Volt már ilyen, amikor a felkentnek vagy kiválasztottnak mondott kisebbség kommunista paradicsomot ígért erőszakos uralomra törve. Erőszak ott van, ahol erő van. Ma az erős, akinek pénze van. A pénz hatalom. Újra és újra megölni kész minket a „Disznófejű Nagyúr!”
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Józanodjatok emberek! Kapjunk észbe még idejében. Ne hagyjuk
Tar Károly
