Interjú Urbán Attila videoművésszel

 

– Hogyan kezdődött?

– 12 éves voltam, azt hiszem. Lyukas volt a fogam, és ki kellett húzni. Fogorvoshoz kellett menjek, de féltem tőle. Nem akartam menni. Anyukám mindenképpen kényszeríteni akart. Muszáj elmenni! Ellenkeztem, de akkor megláttam egy polaroid kamerát a fényképésznél. Megmondtam anyámnak, ha azt a kamerát megkapom, kihúzatom a fogam.  Kihúzattam a fogam, és elkezdtem fényképezni. Csik-csik-csik. Polaroiddal. Direkt volt, azonnal megláttam a képet. Utána elkezdtem festeni, rajzolni. Nem sokat rajzoltam, inkább festeni akartam, olajfestékkel. Rendes ecsetekkel, igazi festékkel. Mert tudtam. De hogyan mertem? Hiszen anyám, apám nem foglalkozott ilyesmivel. Elkezdtem festeni, utána bekerültem az iskolába…

 

Urbán Attila

 

– Melyik iskolába?

– Ez a Nordvästra Konstshögskola volt Helsingborgban. Művészeti szakra. Ott az ember tényleg fényképészettel, grafikával, festménnyel, videóval, performansszal kezdett foglalkozni. Minden benne volt ebben a két évben ahhoz, hogy próbálgathassuk szárnyainkat, és szerszámokat is ott kaptam.

 

–– Hány éves voltál akkor?

– Amikor kezdtem 19 vagy 20. Úgy vélem azok voltak a legfontosabb évek.

 

– Sok mindenre kiterjedt az oktatás. Meséld el, hogy mi az, amit most használsz ezekből?

– A legfontosabb, hogy meg van lehetőségem, hogy mindezeket tudom használni. Miután megalkottál valamit, egy kicsit mindig alakíthatsz rajta, előrébb tudod tolni. Semminek sem muszáj definitívnek lenni. A másik fontos dolog, hogy a saját magad karmestere vagy. Magad döntöd el, hogy mit szeretnél, hogy benne legyen a partitűrödben. Mint a konyhában. Milyen összetevőket akarsz? Itt a hagyma, az olaj, stb.

 

– Tulajdonképpen egy modern szellemű iskolába kerültél bele, ahol önmagad lehettél.

– Picasso azt mondta, hogy tanuld meg az eszközöket, hogy használni tudjad ezeket. Évekig csak Caravagio stílusában festettem. Amikor már tudtam úgy festeni, mint Caravaggio, akkor félretettem és továbbmentem. Léptem a következőre és a következőre. Így az ember ezeket a festményeket megcsinálta, majd félretette. Most ott vannak a zsákomban valahol.

 

– Körülbelül mekkora ez a te múltad?  Ezek szerint sokat foglalkoztál festészettel.

– Igazából én egy festő vagyok. Úgy érzem magam, mint egy festő. De abbahagytam a festést, mert túl sokat festettem meg túl nagyot, és utána nem bírtam a terpentint. A kezeim tele voltak színekkel. Okker, kádmium meg terpentin. Allergiás reakciót kaptam. Éreztem, hogy nem tudok festeni többet. Abbahagytam a festést és elkezdtem videóval meg performansszal foglalkozni.Azt akartam, hogy legyen direkt. Elég hozzá a testem, meg ahogy állok, és azonnal tudom csinálni. Rátértem a performanszokra. Csak a gondolataim kellenek, és bárhol mondhatom, hogy dolgozom. Ne bántsatok, ne beszélj most, mert dolgozom!

 

– Mennyi ideig tartott a festészeti, és mióta tart ez a másik korszak?

– 2001-től, körülbelül 25-26 éves voltam,  amikor elkezdtem a Valandot. Úgy éreztem, nem, most ennél nem szabad festeni. Itt nem szabad, hogy az a művész legyél, aki voltál. Muszáj valami mást csinálj. De az a más, az micsoda? Orkán az emberben. Még több dolgot látott az ember: így is lehet csinálni, úgy is lehet. „Attila, most ne! Ülj le, gondold ki saját magad. Hogy akarsz dolgozni? Akarsz egy professzionális művész lenni, vagy inkább amatőr?” Kellet valahogy válasszak, hogy merre akarok menni. Úgy éreztem, hogy a fotó meg a videó az én utam, ez a fontos, ez a médium kell. 2001-ben úgy éreztem, hogy most videoművész vagyok.

 

 

 

– Igen. Tulajdonképpen az emberek téged így ismernek, mint videó-, performansz- és multimédiaművészt.

– Multimédiaművész. Korlátok nélküli, vagyis ahogy a nap süt meg ahogy a szél fúj.  Nincs kigondolva, hogy videóval, vagy fotográfiával dolgozom, hanem ahogy érzem, hogy az adott pillanatban melyik médiumban működik legjobban a mondanivalóm. Néha elkezdődik rajzzal, grafikával vagy valami mással, utána, amikor az ember dolgozik, végül videó lesz belőle. Soha nem akartam úgy csinálni, ahogy mondták az iskolában vagy a többiek. „Ha sikeres szeretnél lenni a művészetben, muszáj válasszál, hogy mivel dolgozol, be kell skatulyáznod magad”.  Néha zenélek is, attól függ. Nekem az soha nem volt fontos.  Látom a barátaimat, megtalálnak egy utat, és utána abban agitálják a kérdéseket.

 

– Nem érzed ezt hátránynak? Nem érzel erre kényszert? Minden művésznek kell gondolnia arra a képre, amit az emberek magukban hordanak az alkotóról.

– Most kerültem oda, hogy erre gondoljak. Azelőtt nem akartam, mert túl rövid az idő ebben az életben.  Sok mindent szerettem volna kipróbálni. Semmi sincs sziklába vésve. Most úgy érzem megint, hogy választottam egy utat. Vagy az út választott engemet. Most már idősebb vagyok. Túl szétszórt voltam.

 

– Túl szerteágazó?

– Túl sok irányba indultam. Igen, igen, és minden üres lett. Mint egy fának az összes ága. Ezeket az ágakat mind végigmásztam, majd visszamásztam. Most úgy érzem, hogy rámentem a főágra. A kis ágakat még megtartom és csinálom, de az a hobbim. De csak a nagy ágat veszem komolyan. Ezzel fogok dolgozni, ezzel a nagy ággal. Utána lesz, ami lesz. Úgy szokott lenni, hogy ami a nagy ág mellett van, az lesz a súlyos, vagy az lesz, amit az ember meglát, az szokott a fontos lenni. Néha eldöntöm, hogy a városba akarok biciklizni, és amikor már elindultam, egyszer csak rájövök, hogy tulajdonképpen vidékre akartam menni. Városban vagyok, és nem a vidéken. Eltévedtem. Muszáj tévedni meg kapkodni. Valahogy úgy szeretek dolgozni, hogy bemegyek a tévelygésbe, a ködbe, és ott kidolgozom...Behúz valamit az ember a vászonra vagy a videóra, utána lesz valami.

 

– Tulajdonképpen minden művész szeretné kifejezni önmagát és azt, aki ő. Hogy érzed, avagy hogy látod ezt a kapcsolatot a publikummal?

– Úgy érzem, hogy muszáj még egyszer elmondani mindent. Muszáj még egyszer megmondani, mert nem ment be. Nem jutott el az agyunkig. Hogy igaz emberek legyünk. Hogy bírjunk valamit tenni. Mindenki próbálkozik embernek lenni, és ez egy életen át tartó foglalkozás. Mit jelent az a világban, hogy egy ember legyél? Ur människa (Velejében ember). Még egyszer le kell írni, hogy leülepedjen, tudatosuljon. Ezek régi dolgok, de most az egész világ szét van szóródva ezer darabra. Grundbult  (Alapcsavar).

 

– Az micsoda?

– A csavarnak a része.

 

– Az anyacsavar?

– Igen. Ez az alap, meg volt húzva, de fel van lazulva. Végül is, amikor még az emberek barlangokban laktak, és csinálták ezeket az egyszerű festményeket, amiket a régészek megtaláltak, már akkor is foglalkoztak a kérdéssel, hogy mi az ember, és miért vagyunk itt. Valahogy én úgy érzem, hogy muszáj elmesélni még egyszer.

 

– Értem.

 Ez fontos. Valahogy úgy éreztem, ez az alap. A világ. Amikor még felcseperedőben voltam, egy együttesben játszottam. Ültünk a gyakorlóteremben és írtuk a nótákat, és mindig azt mondtuk, amikor ittuk a kávét, hogy mi vagyunk a világ ellen. Ez a kilencvenes években volt... Kurt Cobain… Vi mot världen...

 

 – Nem igazán ismerős. A kilencvenes években én már túl voltam az ifjúságon. A világgal szemben?

– Az ember. Mi vagyunk a világ. Ez az alapprincípium. Mint most például a legutolsó munkám. Valaki pucolja a krumplit, ez olyan egyszerű dolog. Vagy itt van ez a kép, valaki tolja a talicskát. Csak tolod a talicskát. Amikor látom a képet, meg amikor csinálom a képet, felajzott idegállapotba kerülök. Tulajdonképpen ezt akarom mondani, hogy toljuk a talicskát. Csak toljuk, de meg is kell állni. Ebben benne van Szüszhiphosz meg Ikarosz meg minden...

 

– Mintha ez lenne az élet értelme, a mozgás, és az anyagok áthelyezése, nem is tudom, talán ez a változás...

– Hmm. Ebben benne van, hogy az élet olyan, mint a Road Movie. Tolod ezt a talicskát, az ember megy keresztül-kasul, de a végállomás nincs megírva, vagy talán nincs is. De te vársz, mert valamikor elkezdted ezt a feladatot, és neked muszáj ezt a feladatot véghezvinni. Az én feladatom, hogy mint művész ezt felmutatassam: hogy tolom a talicskát, és muszáj tovább tolnom.

 

– Igen. Mint ahogy minden embernek megvan a feladata, kis terhe, amit cipel a vállán, vagy amit tol a talicskában, és valahova el kell jusson...

Igen. És tudjuk, hogy hova jutunk, de olyan sok idő megy el, hogy csak leülünk és gondolkozunk. Mert mindenki gondolkozik. Az unikum az, hogy mi emberek meg tudjuk örökíteni ezt. És ami már meg volt örökítve, azt újra el tudjuk mondani. Mindent, ami történt, minden históriát muszáj ezerszer elmondani.

 

– A tanulmányaid során valakitől kaptál útmutatást ezekhez a gondolatokhoz? Voltak-e példaképek, akiket fontosnak láttál, mint művészek?

– Minden művész, aki igazán dolgozott, az inspiráló. Minden név, minden kis lélek, aki felvette a ceruzát, aki nem adta fel. Mert nem egyszerű dolog.

 

– Mennyire követed a kortárs művészetet, történéseket? Milyennek látod a mai svéd művészetet, és azzal összehasonlítva mást. Nem tudom, hogy ismered-e esetleg például a vajdaságit?

– A kollégáim itt Svédországban vannak, és látom a munkáikat. Velük valahogy együtt vagy párhuzamban dolgozunk. A vajdaságit nem ismerem egyáltalán, olyan, mint egy idegen műhold számomra.

 

– Szerepeltél nemzetközi eseményeken is. Voltál Isztambulban...

– Isztambulban voltam, elég sokat. És most belekerültem egy úgynevezett Kollektívába. Ez egy szervezet Ljubljanában, Szlovéniában. Turnékat szerveznek immár három éve. Mennek Horvátországba, Macedóniába, Szlovákiába, viszik körbe a munkáimat. Mindenhol volt, de Magyarországon még sosem volt kiállításom. Vagy Vajdaságban. Hanem Isztambulban meg Németországban… Valahogy kikerültem ezt a fontos részt, a sajátot...

 

– Minden művésznek fontos a szülőföld vagy ahonnan származik. Te már itt születtél Svédországban, de mégis. De ugorjunk egyet. Beszélnél még művészetednek világáról, visszatérő motívumairól, és a szereplőiről?

–  Az alapfeltétel, a kezdés, hogy megjöttem, de nem innen jöttem. Itt vagyunk, mint látogatók a világon. Valahogy az úgy van, hogy engem idehoztak, és azt mindig éreztem, hogy idehoztak és idetettek. Innen kezdődik. Ez nekem egy trambulin. A szüleim idejöttek, vagy a nagyapám idejött Svédországba, azt én nem tudom, hogy az milyen lehetett. De ha visszanézem a munkáimat, látszik, hogy ott van ez a trambulin. És úgy is éreztem mindig, hogy megjöttem.

 

– Sejtem…

– Valahogy sohasem akartam dolgozni azokkal a kérdésekkel, amik az arcomra vannak dobva. – Születsz, és máris megvan egy kérdés, hogy miért élsz, vagy mi a tiéd. Mindig próbálkozom, hogy ne azzal dolgozzak. Mert olyan egyszerű lenne, hogy azt a könyvet elolvassam. Olyankor vagy félek, vagy nem akarom, vagy muszáj, hogy ne dolgozzam, vagy lassú vagyok. Nagyon lassan muszáj az én kérdésemet ledolgoznom. Nem akarom ezt. Ebben az új munkában, a talicskában is ez van, mindig kis lépésekkel próbálkozom. Nem a motívum, mert a motívum az valami más nekem. Ez az alap. Ahogy kezdem.

 

–Értem...

– Nehéz kérdés, át kell beszélni, mint ember és lélek, majd pedig mint művész... Arccal előre van, néha muszáj hátra is nézni, de nem túl sokat.

 

– Rendszeres résztvevő vagy a göteborgi Hu.se.t-en. Jártál Thaiföldön is. Dolgoztál is ott valamit?

– 2005-ben vagy 2006-ban lementünk és dolgoztunk a melegben. Három hetet voltam, volt kiállítás és workshop is.

 

– Mi készült ott?

– Egy munkát mutattam be, egy videoperformance volt, amelyben egy magyar nótát énekeltem, és gitároztam. A Jugoton emblémáját pedig felnagyítottam, úgy néz ki, mint egy zászló, ez a háttér. Öltönyben vagyok és fehér ingben, és énekelem, hogy: „Miért múlik el minden, ami szép? Ki tudja, hogy visszajön-e még? Jöjjön, ami jön...”

 

– Az isztambuli videón is valami ilyen van.

–  Igen. Énekeltem Isztambulban, Európa és Ázsia határán. Ott egy hangszeren ülök, egy régi hangszeren, egy gitár vagy banjo félén, Dzsümbüsz a neve. Egy makedón építette annak idején Atatürknek. Ez a szegény embereknek volt a hangszere, mert olcsó volt előállítani. Énekelem az Akácos út, ha végig megyek rajtad én-t. Le van fordítva angolra, majd jön egy kis labda, utána ott vannak a hajók. Biztos ismered…

 

– Igen, láttam...

– Sokat dolgoztam a magyar nótákkal. Benne volt az Isztambul biennáléban. Volt egy Zenebona szalag, ami 1986-ban jelent meg Szabadkán. Apámnak meg az anyámnak megvolt. Lett belőle egy videó, ahol csak mulatnak. Úgy hívják ezt a munkámat, hogy Zenebona. Ha-ha-ha...

 

 

– A zenebona a bácskai vidéken azért szokás volt. Szegény embernek volt valamikor a kultúrája. Alkalmam volt látni a diploma-kiállításodat is a Valand Képzőművészeti Egyetemen.

– A diploma-kiállításomban kis vágódeszkák voltak. Rajta voltak az énekesek fényképei az ismert kazettákról. Ez egy tisztelgés volt Jugoton előtt. 3+ 2, Sógorok, Szivárvány, Molnár Péter. Ezek mind meg vannak nekünk, csak ezeket hallgattam. Elvis Presley-t, Bob Dylant meg a magyar kazettákat. A két világot valahogy nekem össze kell hoznom. Nagyon egyszerű dolog, de az embereknek mégis más a fontos: „Sajtot mi így vágunk, nálatok meg sajt szeletelővel”. Az egy szivárvány: Svédország az ígéret földje. Svédországba kerülni, az egy vágy. Az ember csak kinyitja az ablakot, és berepül a pénz. A szivárvány végén pedig ott van a bibliai a kincsesláda, a vízen. Ez egy délibáb. Itt is kell dolgozni mindennap, ez a biztos.

 

– Kicsit változott a helyzet, kicsit nehezebb lett az élet

– Még most is az a kialakult felfogás, bár kezd eltűnni, hogy itt szépen meg lehet élni. Itt is változott a helyzet. A rossz az, ha nekünk nehezebb lett az élet, akkor azoknak még nehezebb. Ami Magyarországon most történik, vagy ami a balkánon volt régen…Azon a kiállításon volt egy nagy kép az egész családdal, négy generáció volt a képen. Vágódeszkákat fognak az arcukhoz. A vágódeszka nekem egy szabadkai szimbólum. Minden vágódeszka Szabadkáról jön. Nem tányéron eszünk, hanem vágódeszkán, legalábbis én így látom. Vágod a kolbászt, kiteszed az asztalra, de biztosan ez egy családi szokás is.

 

– Tulajdonképpen a család és az imént elmondottak a témáid, hogy te itt vagy. Itt kaptad meg az útravalódat. Volt ott még egy videó installáció...

– Egy Volvo kerék volt lefilmezve és a földre vetítve egy kerék.

 

– Tehát kivetítve forgott egy autókerék, lefektetve...Volt egy képernyő is?

– Nem. Állt egy megafon, abból  kiabálták, amit a magyar szalagokról vettem kölcsön: „Hölgyeim és Uraim, Drugarice i Grugovi, Maine Dame und Herre, Prezentálom (a nevem ), Hahaha, Hohoho and a capel of tralala!”. Így hívták a kiállításom. És ez minden percben megismétlődött.

 

– Ez a terem volt a te kiállításod és ennek volt a címe a Tralala.

– Igen. Hahaha, Hohoho, and a capel of tralala...Benne van, amikor eltévednek, és ahogy mennek meseországba.

 

– Egy másik művésszel kötötted össze az életed. Ez milyen? Hogy éled meg, hogy a feleséged is mondani akar valamit?

– Az ember próbálkozik, hogy működjön. A megértés, az nagyon fontos. Sok időt adunk egymásnak, hogy mindkettőnknek működjön a saját világa is. Támogatjuk egymást. Még nem kerültünk oda, hogy együtt dolgozzunk.

 

Kérdezett: Csikós Tibor

 

 

Önéletrajz Urbán Attila 

 

Svédországban, Köpingben született 1977-ban. Képzőművész.

2000-től Göteborgban él és dolgozik.

 

Tanulmányok

 

2001–2006 Képzőművész főiskola Valand, Göteborg, Svédország

 

2003          Facultad de Bellas Artes, Cuenca, Spanyolország

 

2000–2001 Nordiska konstskolan Kokkola, Finnország

 

1997–1999 Nordvästra skånes folkhögskola Konstlinijen Munka Ljungby, Svédország

 

Egyéni kiállítások

 

2009 Västerås, Svédország Västerås Konstnärsförening Galleri K

 

2008 Kungsbacka, SvédországFor rest, I rest Konsthallen Vitehall

 

2007 Köping, SvédországBonasera, kiss me goodnight Köpings utställningshall

 

2006 Örebro, SvédországGjort är hjort Klubb Smart

         Göteborg, SvédországHa ha ha ha Ho ho ho and a coupla of tralala Galleri Rotor

 

2003 Göteborg, SvédországZenebona Galleri rotor

 

Csoportos kiállítások (válogatás)

 

2012 Galery Koroska Likovnih Umetnosti, Gradec, Szlovénia

 

2011 Museum of Modern and Contemporary Art, Rijeka, HorvátországVIP 3

         Night of 1000 Drawings Lagerhuset Göteborg, Svédország

         Autonomi Andra Rum Angereds Teater Göteborg, Svédország

 

2010 Rotterdam at ADA project space, Bree 93B, Rotterdam, HollandiaVIP 3

         Hiroshima Mon Amour venue in Torino, Olaszország VIP3 Fields of the Performative

         Galleri 54 Konstkarusell Göteborg, Svédország

 

2009 New Jersey, USA, Raritan Valley Community Collage Video Show

         Göteborg, Svédország Konsthall VIDEOSCREENING

 

Elérhetőség

 

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

+46 (0)70-5973618

www.attilaurban.com