Beszélgetés Tiglezán József stockholmi fotóművésszel
Tiglezán József |
Hogyan fordult érdeklődésed a fényképezés felé és mikor kezdtél el tudatosabban fotózni?
Gyerekkorom óta érdekelt a fotózás, a film és a festészet. Tizenegy éves koromban vettem egy egyszerű orosz fényképezőgépet. Nagyítógépet magam eszkábáltam össze az akkor Erdélyben megtalálható anyagokból - ennek az építése is élményszámba ment! Nemcsak a fényképezőgépem finommechanikai olajszagára emlékszem, hanem az előhívásnál használt vegyszerekére is, és az izgalomra, amikor a lesötétített fürdőszoba piros lámpafényénél kezdtek kirajzolódni a fotóim.
Sokkal később, negyvenedik születésnapomra kaptam feleségemtől, Csillától egy digitális, tükörreflexes fényképezőgépet. Épp munkanélküli voltam; az elektronikai cég, ahol dolgoztam, bezárt. Elmondhatom, hogy a fényképezés és környezetem gondoskodása volt az út vissza a társadalomba és a munkába. Szükségem volt másvalamire is összpontosítanom, nemcsak a munkakeresésre. Az első hetekben több ezer fényképet készítettem, ám egyik sem tetszett igazán. Már ott tartottam, hogy feladom a fotózást, amikor meglett az első sikerélményem: egy kép, ami előbb csak a gondolataimban bukkant fel, végre formát ölthetett, sikerült egy elképzelésemet megvalósítanom!
|
Többször is dokumentáltad a svédorszagi magyarság egyesületi életének eseményeit; legutóbb a közös erdélyi kirándulást, melyet több száz képen rögzítettél és amely által sokmindenkit megörvendeztettél környezetedben. Miért tartod izgalmasnak lencsén keresztül nézni és rögzíteni a világot?
Valószínű, hogy mindig is vizuálisabb alkat voltam, a formák, struktúrák mindig megragadták a figyelmemet. Gyerekkoromban sok folyóiratot és albumot lapoztam, szinte faltam a fényképeket, festményeket és filmeket. A lencsémen, fényképezőgépemen keresztül úgy tudom megmutatni a világot ahogy én megélem és ahogy én érzek. Tudom, hogy mikor a lencsémen keresztül nézem a világot, bekerítem az életnek egy kis szeletét, azt vizsgálom és mutatom fel az én szemszögemből. Mondhatom azt, hogy a világ lelkét keresem a képekben. Mi az, ami megmozgat, mi az, ami a figyelmemet megragadja és ezáltal magamat is jobban megismerhetem?
A fényképezés sok mindenre megtanított, többek között türelemre: megvárni a kellő pillanatot. Gondolok itt a Cartier-Bresson “moment décissif”–jére, a döntő pillanatra. Fantasztikus érzés, amikor a kioldó lenyomásakor a gyomromban érzem, hogy igen, ez az!!! Megtanított egy-egy lappangó gondolatnak vagy halvány ötletnek a fénnyel való leírására, továbbítására, a pillanat „megfagyasztására”, vagy éppen az időben való megnyújtására – mindarra, amit mindennapi életünk során a fizikai törvények miatt képtelenek vagyunk megtenni.
Az odafigyelésre, a megfigyelésre, a tudatos jelenlétre, ami nemcsak a fotózásban fontos. Munkanélküliségem ideje alatt sokat olvastam és igen érdekes, életemre nagy hatást gyakorló személyekkel találkoztam. Így olvastam el Stefan Einhornnak a“Konsten att vara snäll“ című könyvét, a Dalai Lámának több művét arról, hogy hogyan fejlesszük önmagunkat. Találkoztam Böjte Csaba testvérrel is a stockholmi Magyar Házban. Személye és munkássága mély benyomást tett rám (is). Az említett személyektől tanulhattam meg, hogy a tudatos jelenlét, szeretet, odafigyelés milyen csodákra képes.
|
Mik az elsődleges ihletőid? Hol keresed, illetve találod az anyagot művészi képeidhez?
Nem is tudom… Sokszor megszületik egy-egy gondolat a fejemben, néha csak felvillan egy ötlet. Máskor pedig többször el kell mennem egy bizonyos helyre és éreznem kell a hely szellemét. őszi hajnalokon, napkelte előtt ki szoktam menni a danderydi templom mögé, a temetőbe, és ott keresem a fényt. Azt hiszem, mindenhol a fényt keresem, emberekben, helyszíneken, végül is a fény az, ami miatt egyáltalán látunk. Máskor segít a tudatos jelenlét, megtalálni például egy makroobjektívvel a harmatcseppet egy fűszálon, vagy felfedezni egy rajzolatot, struktúrát a kövezetben, épületekben. Szinte hallani, mint ritmust a zenében, a különböző képelemeket.
Mi a lényeg? Az ötlet, a folyamat vagy az eredmény?
Ez mind egységes egészet alkot; elég, ha az ötlet megszületik, az már cselekvésre ösztönöz. A gondolat, mint egy mag, a kreativitás talajára hull, amit kár lenne nem gondozni. Aztán következik a folyamat, a technikai rész, ezen lehetőségek kiaknázása. A zen (távolkeleti filozófiában: önmagunk megismerése – szerk. megj.) az, ahogyan a felszerelést kezeljük, nem is tudatosan, hanem a már begyakorolt mozdulatok, számolás alapján, hogy a lencsenyílás, expozíciós idő, fényérzékenység helyes legyen, ami majd az eredményt adja, az érzést, hogy igen! Ezt kerestem, épp ez született meg a fejemben, ezt sikerült megragadnom. Emellett még a tudat is fontos, hogy ezt a képet útjára bocsáthatom. Megfogant, megszületett és lelkemben beérett, nyugodtan elengedhetem. Amikor úgy érzem, hogy ha hozzátennék vagy elvennék belőle, akkor hamis lenne - épp akkor van kész és akkor indulhat útnak. Ezért soha nem úgy veszem, hogy művészi fotókat készítek. Én csak megbirkózom a témával, technikával, a fénnyel - és általában önmagammal. Ha nekem tetszik, boldog vagyok, ha a felségemnek is tetszik (aki rengeteget segített, hogy önmagamra találjak és önmagamat megvalósítsam), akkor én vagyok a világ legboldogabb embere. Ha pedig másoknak is tetszik, az mi más, ha nem boldogság?
|
2007- ben volt egy egyéni kiállításod a morai kultúrházban. Építészeti motívumok, városi fények a ”Mandala”-téma körul csoportosultak. Kifejező, erős és tiszta kompozícióid megragadták a közönséget és maradandó élményt nyújtottak profi és laikus látogatóknak egyaránt. Sokan említik ma is a neonfényű NK-lámpádat, talán a legszuggesztívebb, legerősebb egyéniségű képet erről a kiállításról, mint egy egyedi élményt. Emlékszem, akkor azt mondtad, hogy a formák, érzékek és a technika összhangja jelenti neked a szép iránti vágyat, törekvést. Azóta egyre több portrét készítettél/készítesz. Mit jelent személyeket fotózni? Változtatott-e ez a korábbi szemléleteden?
Mivel mint már említettem, inkább vizuális alkat vagyok, könnyebb az érzéseket képekben, színekben, struktúrákban kiírni, kifotózni magamból. Mikor megkértél, hogy Morában állítsam ki a képeimet, alig néhány óra alatt eldöntöttem, hogy a kiállításom címe “Mandala”(távolkeleti filozófiában: a teljesség, a középponttal harmonikus egységben lévő körülmények összessége – a szerk. megj.) legyen. A mandalát nézve, a képre koncentrálva harmonizálhatjuk magunkat, a nekünk tetsző képpel gyógyíthatjuk testünket, lelkünket, kikapcsolódhatunk stresszes világunkból, és rég elfeledett igazságokra, emelkedett, tiszta gondolatokra és különleges összefüggésekre ébredhetünk rá. Valószínű, hogy a képeim mandalaszerűen segítettek vissza a munkába, a társadalomba: megtalálásuk, fotózásuk gyógyítólag hatott a lelkemre. A színhasználat, a kompozíció és a strukturák lelkünk legmélyéből jönnek, tehát ezek adják a személyiségünket. Ugyanígy, mint a mandalákat festve, önmagunk lelkét tükrözzük, tehát valószínű, hogy az idő folyamán más-más mandalákat festünk. Régebb a struktúrákat, szabályokat kerestem, az emberi technika által kiépített, meg-, fel- és kimért világot. Képeimet akkor a letisztult formák, absztrakt idomok, síkok - és sokszor épp az üresség jellemezte. Szeretném azt hinni, hogy az emberi fejlődésem újabb állomása, hogy embereket fotózok szívesen most, ez sokkal nagyobb kihívásnak tűnik nemcsak technikai szempontból, hanem az emberekhez való viszonyulás szempontjából is. Hogyan érhetem el, hogy az objektívem láttára a velem szemben ülő személy nem csak egyszerűen önmagát adja, hanem bepillantást engedjen a lelkébe is?
Kérdezett : Mokos Imola