A békák nagy elégedettségben éltek egy nagy pocsolyában. A víz kellemesen langyos hőmérsékletű volt, és bővelkedett táplálékban. „Jól megvagyunk, ahogy vagyunk itt” – mondogatták egymásnak a békák. Esténként mulatságokat rendeztek, veszettül brekegtek, és nézték a Holdat, amely gyönyörű fényeket vetett a vízre. Ez így ment volna egész nyáron, de különösen száraz idő köszöntött be. A pocsolya egyre csak apadt, egyre kevesebb volt az ennivaló rovar, a békák pedig szép lassan hullottak el. „Nincs hova menni, majd jön egy eső, és akkor megint jól megleszünk” – ezt ismételgették egyszerre bizakodva és félve a békák. De hiába kémlelték az eget, ott csak a haragos, hőséget ontó Napot látták. A helyzet egyre elkeserítőbb lett. Egy reggel arra repült egy szarka és így szólt a békákhoz: „Hé má' ti, miért nem mentek át a tóhoz, ha jól számolom negyven békaugrásra van innen nyugatra!” A békák hitetlenkedve bámultak rá: „Ugyan nincs itt semmiféle tó, miket hordasz itt össze! Nem látunk itt semmilyen más vizet!” A szarka a fejét csóválta, majd elrepült.

Minden közösségben találni másként gondolkodó személyeket – itt is ez volt a helyzet. Az egyik békafi fejében szöget ütött, hogy a szarka, mivel repül, sokkal többet láthat a világból, mint ők. Ismerősei ellenkezése dacára barátnőjével felkerekedett, kimászott a pocsolyából, és szépen elkezdtek szökdécselni nyugat felé. A szarka egészen jól becsülte meg a távolságot, és a páros el is érte a hatalmas, gyönyörű tavat, ahol azóta is boldogan brekegnek. A pocsolyában maradottak mind meghaltak, és csak napszítta tetemek maradtak utánuk, amivel aztán gyerekek játszottak undorodva, botokkal piszkálva őket.

Tanulság: mássz ki a saját kis pocsolyádból, lehet, hogy találsz egy sokkal nagyobbat és jobbat.

Írta és fénykép: Kozsák Rudolf Árpád