Kenyéradó gazdánk - a svédországi kormányváltás óta – nem az Integrációs Hivatal többé, hanem az úgynevezett Ungdomsstyrelse. Tőle kapja a SMOSz az évi anyagi támogatást, ami kevesebb ugyan a tíz évvel ezelőttinél, de mégis ez jelenti működésünk anyagi feltételeit. Az  Ungdomsstyrelse, az alaptámogatáson kívül kilátásba helyezte, hogy olyan pénzforrásokra is pályázhatunk, amelyeket a hivatal időszerű célkitűzésekre különített el, például: ”Mot rasism och intolerans”. Szó szerint idézem a pályázati kiírást: ”Ungdomsstyrelsen fördelar stöd till verksamheter som förebygger eller motverkar rasism och liknande former av intolerans, som bland annat: islamofobi, antisemitism, antiziganism, afrofobi och homofobi.” azaz: ”Az Ungdomsstyrelse támogatja azokat a tevékenységeket, amelyek célja megelőzni vagy leküzdeni az idegengyűlöletet és a társadalmi türelmetlenség egyéb formáit, mint például az iszlámtól, a zsidóságtól, a cigányságtól, az afrikaiaktól, és homoszexuálisoktól való félelem és ellenszenv.”

Mi, a magyar közösség tagjai tehetünk-e valamit az idegengyűlölet ellen? Bizonnyára akad olyan közöttünk, aki majd mosolyog a kérdésen, és azzal utasítja el, hogy ”már a könyökömön jön ki”, ”tele van a hócipőm”, vagy védekezik: ”van zsidó barátom”, ”szeretem a cigányokat” stb. Elég-e ennyivel elintézni?  Tartsunk egy kis lelkiismereti vizsgálatot, és valljuk be, hogy a durva viccek, csúfolódások, a nemzetek csúf nevének használata  elő-elő fordulnak szóhasználatunkban.  Árt mindez valakinek? -Igen! Sértő, ha valakit éppen érint, bántó, ami ahhoz vezet, hogy az érintett személy vagy család kimarad egyesületünkből. Árt nekünk, a rólunk alkotott képnek, a magyarok mások által való megítélésének, hogy nem felelünk meg a nemzetközileg elfogadott értékrendszernek. És egy biztos: a Svédországban felnőtt gyermekeink, unokáink már nemcsak, hogy nem nevetnek velünk, de egyenesen megbotránkoznak és sokszor helyreutasítanak bennünket. őket már úgy nevelték, hogy minden embert tisztelni kell, olyannak, amilyen: fekete vagy fehér, szegény vagy gazdag, beteg vagy egészséges, hetero- vagy homoszexuális, keresztény vagy zsidó, esetleg moszlim.  Az időseket ugyan fiataljaink sem úgy tisztelik, amint otthon annak idején minket tanítottak, de a svéd toleranciát igen jól elsajátították. És nem használják se negatív, lekezelő  jelzőként, se megbélyegzésként a nemzetiséget, vallást jelölő szót.

A magyar hagyományok, Szent Istvánig visszamenőleg, igen szépek: befogadni és megbecsülni az idegeneket, akikkel gazdagodik és erősödik az ország. Történelmünk folyamán sok szép példája volt az összefogásnak és egymás megbecsülésének. A cigányokról Rákóczi Ferenc  muzsikusa Cinka Panna juthat eszünkbe, a szomszédos nemzetekről pedig az 1848-as szabadságharc lengyel, szerb, német tábornokai. Ezek a jó példák. A sérelemek sora szintén hosszú, de azok felemlegetése semmi jót nem hoz. Trianon után összetapostak, megcsonkítottak, kis néppé tettek. Érthető, hogy keserűség, irígység és gyűlölet született ebből a megaláztatásból. De felül kell emelkednünk a sérelmeinken, önbizalommal, értékeinkbe vetett hittel, nagylelkűséggel kell alakítanunk sorsunkat. Az 56-os forradalom és szabadságharc dícsősége ismét sugárzó fényt vetett ránk és bearanyozta a magyar nevet. Itt Svédországban kicsi, de öntudatos bevándorló csoport vagyunk, akik büszkén valljuk magunkat magyarnak. De semmivel se vagyunk jobbak és értékesebbek, mint más emberek, de rosszabbak se. Kapunk és adunk. Hasonlóképpen a többi bevándorlóhoz, akik ugyanígy kapnak és adnak is.

”Mångfald berikar Sverige” állítják a svédek és szeretnék ezt bizonyítani is, többek között a mi segítségünkkel is. Svédország több száz éve nyitott, idegeneket befogadó ország. A régi bevándorlók - a németek, vallonok, cigányok, finnek, zsidók -, továbbá az újabban érkezettek - a munkaerőként bevándorló olaszok, törökök, jugoszláviai népek -, majd a politikai menekültek - mint a magyarok, délamerikaiak, lengyelek, balti államok lakói, keleteurópaiak, irániak és irakiak -, valamint a háború elől menekülő afrikaiak, - mint az etiópiaiak, szudániak és szomáliaiak- mind új otthonra leltek Svédországban.

A svéd politika toleranciát hírdet, a bevándorlók tiszteletét és megbecsülését hangoztatja, ezért munkálkodik. És ez természetes. Nekünk is ezt kell hírdetnünk, ez a svéd társadalom elvárása velünk szemben.

Ellentmond-e mindez annak, amit mi otthon tanultunk? -Egyáltalán nem! A keresztény szellemiség alapja is az, hogy ”szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”, a krisztusi gesztus a legelesettebbek felemelése és szeretete örökérvényű példa számunkra is. Nincs helye a megvetésnek sem a keresztény, sem az ateista irányultságú de alapjában humanista felfogásban. A nemzeti érzelem sohase jelentse más nemzetek megvetését és gyűlölését! Így örízhetjük meg a ”nemzeti” pozitív jelentéstartalmát.

Saját tapasztalataimat szeretném megosztani az alábbiakban. 1978-ban érkezetm Svédországba Csíkszeredából. A nyelvtanulásomat igen megkönnyítette, hogy a magyaron kívül jól tudtam románul, és sok latin eredetű szót ismertem a román nyelvből, sok germán eredetűt a német nyelvből. A munkám itt is, harminc éven át, súlyos elmebetegek kezelése, gyógyítása, életfeltételeik javítása volt, sokszor a beteg akarata ellenére is, de személyi jogaik és érdekeik mindenkori tiszteletbentartásával. Munkám során sok, különböző országból származó orvossal és ápolóval dolgoztam együtt, nem beszélve pácienseim sokféle eredetéről, akik Dél-Amerikától a Távol-Keletig, Kanadától Dél-Afrikáig a világ szinte minden tájáról érkeztek ide. És ebben a munkában nem a betegség tünetei, vagy a kezelés módja olyan más, hanem az ember-emberhez való viszonya, vagyis az, ahogyan az kezelő személyzet a beteggel és hozzátartozóival bánik, ahogyan a család a beteghez viszonyul. És ezt a sokféleséget meg kellett tanulnom és ehhez alkalmazkodnom kellett. Ismerni és tisztelni a más kultúrák hagyományait, például, hogy a ramadán negyven napja alatt a betegem koplal napfelkeltétől naplementéig, és ha nem tartom ezt tiszteletben, akkor vége a jó orvos-beteg kapcsolatnak. És mennyit hibázik az ember, amíg megtanulja nyílt és őszinte szívvel elfogadni embertársát, úgy viszonozni a beteg török asszony ölelését, hogy az őszintének érezze a testvéri szeretetet. Vagy rájönni arra, hogy türelmetlen, túlságosan szigorú voltam a hindu betegemhez, aki megszentelt ételt hozott nekem a templomból és azzal adta át: ”azért imádkoztam, hogy Csaga legyen kedves hozzám!”, és elcsodálkozni az őszinteségén.

Nagyon sokat tanultam a betegeimtől és munkatársaimtól, svédektől és bevándorlóktól egyaránt. Meggyőződésem, hogy a svédek is tanultak egyrészt tőlem, másrészt a többi bevándorló munkatársamtól, ha egyebet nem, hát azt, hogy merjünk közvetlenek és nyíltak lenni, ne legyünk személytelen tisztviselők, a betegfogadás- és ápolás közömbös szolgáltatói.
És így átélhettem azt, hogy bár  ”más” vagyok, mint a többség, de elfogadnak, tisztelnek és megbecsülnek.
”Mångfald berikar.”
A sokféleség gazdagít.

Szentkirályi Csaga