1988-ban Karlshamnban a Vägga gimnáziumban a továbbképző svéd nyelvtanfolyamra eléggé vegyes tudású társaság verődött össze. Az első órán, amint az lenni szokott, a kurzusvezető tanár bemutatkozott, ismertette a tananyagot, majd felkérte a diákokat, mutatkozzanak be ők is. A diákok rendre felálltak, és bemutatkoztak:

-          Hej! Jag heter Ali, jag är kurd från Turkiet. (Hej! Alinak hívnak, törökországi kurd vagyok)

-          Hej! Jag heter Mehti, jag är kurd från Iran. (Hej! Mehtinek hívnak, iráni kurd vagyok)

-          Hej! Jag heter Abu, jag är kurd från Irak. (Hej! Abunak hívnak, iraki kurd vagyok)

-          Hej! Jag heter Alex, jag är kurd från Syrien. (Hej! Alexnek hívnak, szíriai kurd vagyok)

És akkor következett az egyik magyar lány:

-          Hej! Jag heter Éva, jag är kurd från Rumänien. (Évának hívnak, romániai kurd vagyok)

Mindnyájan meglepődtünk.

-          Éva te is kurd vagy? - kérdezte a tanárnő.

Éva szende mosollyal nézett ránk:

-          Hát nem így kell mondani?

Lelkesen magyaráztunk, oktattuk Évát a helyes bemutatkozásra. Azóta sokszor eszembe jut ez a kis történet, s ha jól belegondolok, nem nekünk, neki volt igaza.

 

Tóth Ildikó