A szokásosnál hűvösebb május után teljes erejével berobbant a nyár. Június első teljes hétvégéjén a nagyjából havi rendszerességgel együtt túrázó társaságunkkal Mátraverebélybe vettük az irányt, hogy onnan felsétáljunk Magyarország legmagasabb pontjára az Országos Kéktúra útvonalán. A szokásosnál sűrűbben helyezkedtek el egymástól a bélyegzőhelyek – így nyolc pecsétet sikerült összegyűjteni a két nap alatt.
Valamivel 11 előtt érkeztünk meg Mátraverebélybe. Szívesen megittunk volna egy kávét, de a már nem találtunk nyitva semmit szombat délelőtt – pontosabban egy kisboltot igen, de ott nem volt lehetőség kávézásra. Mivel kánikulát jósoltak a hétvégére, emiatt is vonzó választásnak tűnt elutazni a Mátrába ahelyett, hogy a betontenger által visszavert hőben forrongó fővárosban maradtunk volna. Hamar beértünk az erdőbe, a fák igazi menedéket jelentettek a Nap szúró sugarai elől. Furcsa ellentmondás volt látni a „Fenyvespuszta” feliratú táblát, mely ma már egy kiszáradt fenyvesre, illetve egy tarvágásra mutatott. Évekkel ezelőtt vettem részt Bélapátfalván egy Hajnalmadár túrán – ahol sajnos nem sikerült megpillantani a vezetett túra névadóját –, ahol a csapatunkat vezető természetvédelmi őr arról beszélt, hogy a globális felmelegedés miatt a magyarországi fenyvesek halálra vannak ítélve, ugyanis egyre elviselhetetlenebb számukra ez az egyre szárazabb és forróbb klíma. Ennélfogva arra törekszenek, hogy a fenyőállományt olyan őshonos fákra cseréljék le, amelyek képesek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Egy-egy test nélküli, leszakadt rovarfej jelezte, hogy most van a szarvasbogarak párzási időszaka, amikor is a hímek élet-halál harcot vívnak a nőstények kegyeiért. Találkoztunk még életben lévő példányokkal is szerencsére.
Mátraszentistván takaros házai, nyaralóövezete üdítőleg hatott ránk Mátraverebély kilátástalanságot sugárzó hangulata után. A Kéktúra egyik lényeges eleme ez is: megismerni Magyarország ezernyi arcát – a kimeríthetetlen természeti szépségeket, a maradandó emberi alkotásokat, a valaha jobb sorsot látott vidékeket és a jelenleg is jól prosperáló településeket. Körülbelül 180 méter tengerszint feletti magasságról indultunk, most már elértük a 800 méteres magasságot is, így igazi hegyi környezetben közelítettünk az első nap végcélja, Galyatető felé, mely 964 méteres magasságával az ország harmadik legmagasabb hegycsúcsa. A Galyatető Turistacentrum bakancsos hálótermébe foglaltunk egy 4 fős hálófülkét – jó volt megérkezni, enni valami meleget (juhtúrós sztrapacskát, majd desszertnek almás rétest vaníliaszósszal), társasozni egyet lefekvés előtt.
Még előző este elhatároztuk, hogy reggel megyünk fel a kilátóra – a számtalan lépcsőhöz érkezéskor semmi kedvünk nem volt már. Teljes pompájában zöldellt a táj, egész tiszta volt a légkör, így viszonylag messze elláthattunk a környező hegyekig. Mivel egy kora délutáni járatot néztünk ki hazafelé, tempósabban indítottuk a második napot. Kevesebbet álltunk meg pihenni és nézelődni is, bár én magam többször leszakadtam a többiektől, hogy lefotózzak egy hirtelen felbukkanó lenyűgöző panorámát, vagy az avarban tekergő erdei siklópárt.
A csapat egyik tagja nehezen viselte az előző napi túrát, mivel kevésbé volt edzésben, így a második napot csak félig teljesítette, a gyaloglásból kiszállva bebuszozott Gyöngyösre, ahol bevárt minket. Így hárman indulunk el Kékestető felé. Nagyon hálásak voltunk a Jávoros forrás jéghideg vizéért, ami tulajdonképpen az erdei túra záróakkordját is jelentette, hiszen párszáz méter után felértünk a csúcsra. Szerettünk volna enni egy jégkrémet, azonban a menzaszerű étteremben 30-40 ember állt sorba az ebédjéért – ki kellett volna állni ugyanúgy a sort e jéghideg nyalánkságért is. Máshol meg nem volt sem jégkrém, sem fagyi. Kihagyott ziccer a vendéglátósok részéről – No de sebaj, akkor majd Pesten…
Írta és fotók: Antal József
- Antal József
- Találatok: 566
