Jómagam utazási esszéknek szoktam titulálni a Híradó Kárpát-medence rovatában évek óta megjelenő írásaimat. Sokszor akad a szövegszálak között valami mélyre vezető személyesség. Másszor pedig egy-egy jelentéktelennek tűnő részlet. Szóval olykor talán az útinapló a pontosabb megnevezés. Ahogy az időjárás befolyásolhatja az aktuális tájon magamba gyűjtött élményt, úgy a pillanatnyi lelkiállapot is. Ezért közelít rá a szövegvilág néha egy-egy részletre, hogy rámutasson a jelentéktelenség látszatában fürdő jelentésteliségre. Azt hiszem, az idei tél (és a megelőző telek…) közös élménye Magyarországon, hogy sokan vártuk, hogy havat láthassunk télen. Ahogy régen. Ezúttal a Börzsöny csúcsaira kellett felkapaszkodnom egy kis téli tájért.

Király-patak

Egy héttel a normafai tél után (idő hiányában oda ugrottam ki hóban sétálni) ellenőriztem az ország „magasabb” hegyeinek csúcsát a meteorológiai appok segítségével, s örömmel nyugtáztam, hogy a Nagy-Hideg-hegy webkamerája hófehér tájat mutat. Másnap reggel csaknem ugyanolyan korán keltem, mintha munkába mennék. Csak most igazi örömmel, a hegyek közé készülve. Kicsivel hét óra után gördült ki a vonat a Nyugati pályaudvarról, majd Kismaroson szálltam át a Királyrétig közlekedő autóbuszra. A túra elején részint sárban tocsogtam – erre számítottam is, így megvolt a motiváció, hogy minél hamarabb, minél magasabbra érjek, s végre fehéredjen a táj, a sár cuppogása helyett pedig hó ropogjon a talpam alatt.

Lengedező jégcsapok

Előttem és a hátam mögött is kisebb-nagyobb csapatok kullogtak, így egy adódó alkalommal balra tértem a tömeg elől. Olyan sokáig nem tarthatott az örömöm, mert néhány száz méter után ismét szánkókat maguk után húzó emberáradatba futottam. Szavaimból úgy tűnhet, mintha valami mizantróp írná ezeket a sorokat. Igazából csupán arról van szó, hogy a zsúfolt főváros kellős közepén élek, a mindennapokban rengeteg emberrel találkozom az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, a városligeti sétáim, futásaim során… Szóval szinte egy perc sem telik el úgy, hogy egyedül maradhatnék szobám négy falán kívül. Amikor szerét ejthetem annak, hogy magam mögött hagyhatom ezt az időnként masszává sűrűsödő tömeget, akkor olyan helyekre vágyom, ahol akár órák hosszat vagy egyáltalán nem találkozom senkivel, esetleg csak néhány emberrel. Megtetszett egy vadászles a Király-patak túloldalán, így egy manőverrel lemásztam a patakmederhez. Hirtelen csönd vett körül, vízcsobogás, a víz fölött lengő jégcsapok. A vadászles közelébe érve láttam, milyen rossz állapotban van már, a létra is erősen foghíjas volt, így nem jutottam föl rá. Viszont egy közeli fatörzsön elköltöttem az első kis piknikem. Elővettem a kedves karácsonyi ajándékot – a forró teát adó termoszt.

Nagy-hideg-hegyi turistaház

Folytattam az utat, az ösvény egyre inkább jegesebbé vált, így a bakancsomra erősítettem a fémtüskés csúszásgátlót. És lassanként győzött a tél. Újra össze kellett húzni teljesen a kabátot, végre fagyossá vált a levegő. Délre már a nagy-hideg-hegyi turistaházhoz értem. Itt is volt jó pár ember, sőt a csúcsjelző kő előtti „kötelező” szelfizéshez pont kifogtam egy általános iskolai csoportot, így várhattam. De sebaj, gyönyörködtem a tájban, 864 méterre értem. És amúgy is, most egész jól jöttek a szánkós alakok a tájkép előteréhez.

Sártenger

Fönt nem találtam alkalmas helyet a második piknikhez, így lefelé megint csak találtam egy különutas ösvényt, amire letérve még küzdenem is kellett a csontkeményre fagyott hóval – mások nyomában lépdelve haladtam lefelé. Aztán megtaláltam a tökéletes fatörzset, ahol pompás lakomát csaptam. Újult erővel folytattam az utat a végcél irányába. Mivel kétóránként járt innen a busz, így szerettem volna elérni a legközelebbit, amivel időben odaérhettem az esti találkozóra is.

Szánkózók

Ahogy haladtam lefelé, nagyjából 600 méteren újra csak porcukor volt már a hó. Kissé fájdalmas volt ez a hirtelen váltás. Kicsivel föntebb még a puha, fehér csönd ölelt magához, aztán ahogy haladtam lefelé, úgy lett minden egyre közhelyesebb – a megszokott őszi, sáros táj (aminek lent is télinek kellene lennie, legalábbis az évszak szerint…). Sztoikus beletörődéssel tapostam az egyre mélyülő sarat, melyet az erdőt és a környező bányát kitermelő-elfuvarozó munkagépek szántottak-téptek fel, akár valami elkapart sebet.

Kihívás

Aztán realizáltam, hogy itt már jártam, már láttam a Bajdázói-tavat, akkor is január volt és akkor is sár, kb. 4 évvel ezelőtt. Innen kissé automatikussá válik a séta, pontosabban az érkezés sterilitása, az indulás várása lesz lassan úrrá rajtam. Megtelik velünk a busz. Kismaroson felszállok a vonatra, aztán nézem a naplementében fürdő Dunát. Eszméletlenül szép, valamiért olyan különleges. Olyan a fény, akárha tölcsérbe gyűlne össze. Másnap a következőket olvastam e jelenségről az Időkép weboldalán: „Gyönyörű fényjátékkal búcsúzott szombaton a világos, ahogy közeledett a sötétedés. A jelenség neve: Naposzlop.

Naposzlop / fotó: Időkép - Albert László

Az oszlopszerű fényjelenség napnyugtakor a főváros térségében jött létre. Ilyenkor a felhőzet nagyobb lapkristályairól visszaverődő fény alkotja a naposzlopot, ami napkelte vagy napnyugta idején látható optimális körülmények között.

Porcukor

Valójában tehát nem törési jelenségről van szó, hanem visszaverődés hozza létre ezt a légköroptikai jelenséget.” Próbáltam megörökíteni ezt a csodát, de a 120 km/órás sebességgel száguldó vonat ablakából valahogy nem akart összejönni. Ahogy távolodtam a Börzsönytől, a természet búcsúzóul utánam nyúlt – valójában a hegyekben megtisztult lelkem öröme verődött vissza a Naposzlopon.

 Nagy-Hideg-hegy