Talán senki sem gondolta volna a trianoni békeszeződés aláírásakor, hogy Csonka-Magyarország 90 év múlva is ugyanabban a kalodában és ugyanazokkal a barátságtalan szomszédokkal kényszerül viaskodni létéért és az átcsatolt magyarság identitásának megőrzéséért. Már itt hangsúlyoznám, hogy a balliberális „Nagy-Magyarország” lejárató szóösszetétel a fogalmak összezavarására irányul, imperialista, hódító szándékot sejtetve, hiszen Nagy-Magyarországról legfeljebb Nagy Lajos király idejében beszélhetünk (a történelmi Magyarország a megfelelő kifejezés).

 

90 évvel ezelőtt a magyar állam Horvátország nélkül számított 283.000 km² nagyságú területe alig egyharmadára, 93.000 km²-re, 18,2 millió lakossága pedig 7,6 millióra csökkent. Bekövetkezett az a rendkívüli eset, miszerint Magyarország saját magával lett határos, ugyanis új határai túloldalán mindenhol magyarok éltek etnikailag csaknem mindenütt egységes tömbökben. Több mint 3 és fél millió, azaz a magyarság egyharmada került akarata ellenére az utódállamokba. Az ország ily nagy mértékű megcsonkítása azt eredményezte, hogy szétesett a Kárpát-medence különböző régióinak addig jól működő, egymást kiegészítő gazdasági struktúrája is.

 

 

E nemzeti katasztrófának természetesen voltak az előzményei. A „turini remete”, Kossuth Lajos leveleiben hiába figyelmeztetett a kiegyezésben rejlő veszélyre, ti. hogy a nemzet idegen érdekekért sodródik majd háborúba, de az ország nemzetiségi összetétele is bajlós előjeleket mutatott. Amíg Mátyás király idején a 4-4,5 millió lakos 80-85 %-a volt magyar anyanyelvű, addig a törökkel 200 éven át vívott állandó harcok következtében a Rákóczi-szabadságharc idejére az ország 2,5 millió főre csökkent lakosságából csupán 1,2 millió volt magyar. Ez az arány később sem javult jelentősen, mert még 1910-ben is csak a közel egy milliós zsidósággal – akik magyar anyanyelvűnek vallották magukat – alkotott a magyarság 54,5 %-os többséget.

 

A török kiűzése után a Habsburgok politkája a rivális-rebellis magyarság gyengítését és a nemzetiségek betelepítését, később ez utóbbiaknak a magyarság ellen való heccelését tűzte ki célul és valósította meg. Az erdélyi románok és szászok, a délvidéki szerbek és a horvátok már az 1848-49-es szabadságharcban a magyarok ellen fordultak, míg a svábok és a szlovákok zöme hű maradt a magyar államhoz.