Néha csak saját magadban barangolsz, teszel túrát. Léleklejtőiden, örömkanyonaidban kanyarogsz. Napokig alig látod az eget, csak amennyit a magas épületek a szemed elé engednek. A városi fényeken túlragyogó csillagok. Mondjuk azt sem tudom, melyik mesterséges műhold. Átfut rajtam, hogy gyerekkoromban milyen tiszta volt még az égbolt. Sokkal kevesebb volt a mesterséges világító test, a fényszennyezés. Ugyan milyen lenne egy végsőkig beépített világ?

Szóval képzeld csak el, hogy nullától huszonnégy óráig csak magas épületek vesznek körül. A napfény csak itt-ott férkőzik be, ahol egymást metszik az utcák, hogy közlekedni tudjanak A-ból B-be az autók. Hiába ülsz biciklire, vágysz kifutni a világból, hogy olyan helyre érj, ahol nem vesz körbe más, csak a légüres tér, vagy az erdő. Igazi rémálom. Örök építkezés. Munkások a felállványozott világ közepén. Járó betonkeverő autó. Régi épületek rombolása. Irodaházak térhódítása. Üvegpaloták. Kongó üresség. Szabályozott terek, kordában tartott növények, mesterséges természetutánzat. Soha sincs csönd: a parkot minden oldalról forgalmas út veszi körül. Valahol épp felújítanak vagy építenek valamit. Ugatnak a kutyák. Sírnak a gyermekek. Ha csöndre vágysz, lassan nem mehetsz máshová, csak önmagadba. Növessz a saját bensődben erdőt, mezőt, dombokat, hegyet. Csúcsokat.

Írta: Antal József