Nem emlékszem pontosan, hogyan és mikor jelent meg a tarot az életemben. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott van, persze az is lehet, mindig is ott volt, csak valami eltakarta előlem egy időre. Vagy talán elrejtőzött valamiért, esetleg mimikrit használt, nehogy avatatlanul kárt okozzon a fejlődésemben.
Végül is mindegy. Szépen beszüremkedett az életembe és áthatotta, mint gombafonalak az erdei talajt, mélyen, titokban, különleges-titokzatos módon. A rituálé hívta elő rejtekéből, amikor ébredezni kezdtem. Derengő hajnalokon ültem a szemem lecsukva még vagy résnyire nyitva magam elé közel a semmibe. Csend. Légzés, amire igyekszem feltekerni csapongó tudatom. Itt a vetítővászon szurkos fekete, rajta teremnek a dolgok, a gondolatok, megfoghatatlan intuíciók, hexagramok és szimbólumok.
Fél óra Anapana. Ez megteremti az atmoszférát. Amikor végzek, keverek egy matchát, és miközben elkortyolom, kidobom az érméket hatszor egymás után, és kikeresem a jin és jang vonalak váltakozásának jelentését a könyvből.
Elolvasom figyelmesen, majd visszahúzódom ismét magamba, miközben a metta áldásos vibrációit rezegtetem bele a kozmoszba. Befogadom a tanácsot, magamban elegyengetem, ahogy a malterrel teszi a kőműves a téglák között. Újra éber vagyok.
Most jön a kártya.
Megkeverem a paklit, egyszer emelem és húzok egy lapot balról. Egyetlen lap csak. Egy kérdés – egy válasz. Jóslásról természetesen szó sincs. Nincs értelme. E lap szorosan és analóg módon kapcsolódik a korábbi hexagramhoz, előtte a légzéshez, valamint a sötét vászonhoz, amin létrejönnek a dolgok a világban. Energiák, matériák, gondolatok, szavak és cselekmények. Ezek a rituálé részei.
Mégis talán Jodorowski volt, aki megadta a kezdő lökést valamikor a húszas éveim elején. Odavoltam a filmjeiért, nagyon fontos volt számomra az a fajta mágia a fejlődésem azon szakaszában, amit ő képviselt. Olvastam vele akkoriban valahol egy interjút, amiben arról beszélt, hogy életének volt egy szakasza, mielőtt filmrendező lett volna, amikor marseille-i tarot-t vetett, és abból tartotta fenn magát. Talán ez aktivált nálam valamit.
Beszereztem egy paklit, méghozzá egy Rider-Waite-Smith-t, valamiért az állt hozzám a legközelebb, egyszerűen adta magát. A szimbólumok és az archetípusok mind-mind ismerősek voltak, és éreztem egyszerűen a kötődését, vagy nevezzük inkább hívásnak, amely a rituálém során került helyére.
Az utamon időről időre jeleket fedezek fel, amik irányt mutatnak. Mintha szándékosan hagyták volna őket elszórva a téridő szövetén, hogy semmiképpen se tévedhessen el a kereső. A kereső, aki nem tudja, hogy kicsoda ő valójában, ezért elindul megkeresni önmagát, ahogy Hamvas írta a Karneválban.
Ezek a jelek lehetnek mítoszok, meditációs technikák, mesternövények, a tradicionális tanítások valamelyike, a Ji king és a tarot, de mindenekelőtt az élet, a mindennapok megszokott, mégis felfoghatatlan transzcendentális mivolta.
Kutatok a közelmúlt emlékei között, hogyan és mikor bukkant fel ez a könyv, de nem jut eszembe. Valószínűleg a cím és a könyvborító volt, ami felkelthette az érdeklődésemet szokatlansága miatt. Agustina Bazterrica argentin írónő Pecsenyehús című regényének borítóján egy vákuumfóliás húsdarab fotója kapott helyet a maga puritán módján, viszont ha az ember kicsit elidőzik a fényképen, észreveszi, hogy valami nem stimmel, mert a megszokott sertés- vagy marhacomb helyett egy emberi felső lábszár szerepel a hús származására utalva. Először azt hittem, valami öncélú, beteges horror ponyva került a kezembe, de a fülszöveg túlmutatott az elképzésemen. Szépirodalomról van szó, viszont kell hozzá egy jó erős gyomor, mert meglehetősen meredek a történet, éppen ezért a 🔞-as karikát kapásból kiérdemli.
A disztópikus műben egy, az állatokat megtámadó halálos vírus megjelenése miatt teljesen átalakul az eddigi civilizációs berendezkedés az egész világon. A haszon- és háziállatokat kivétel nélkül meg kell semmisíteni, mielőtt az emberiség is komoly veszélybe kerülne. A társadalom és a kormányok viszont nem érik be a csupán növényi alapú táplálkozással, hanem emberi hússal próbálják mérsékelni a hús utáni csillapíthatatlan sóvárgást. Legitimmé válik a direkt étkezésre kitenyésztett és szaporított emberi egyedek levágása, magyarán egy törvényre emelkedett kannibalizmusról beszélünk, amely két részre osztja fajunkat: akik esznek, és akiket esznek.
Marcos Tejón keresztül kapcsolódunk be a történetbe, aki a regény fő(anti)hőse, az egyik nagy húsipari konszern megbízottja, amolyan utazó üzletkötő hivatalnok. Egy tipikus átlagember, aki undorodik munkájától, ennek ellenére is járja az általa választott utat, egészen addig, amíg ajándékba nem kap egy élő, ám fogyasztásra szánt „nőstényt”. Az ő szemén keresztül ismerjük meg azt a zavarba ejtő világot, ahol az erkölcs és az emberi értékek teljesen visszájára fordulnak, a polgárok úgy beszélnek a kannibalizmusról, mint egy átlagos kerti grillezés közben a sertésoldalas állagáról. Az étkezésre tenyésztett emberek abban különböznek azoktól, akik megeszik őket, hogy nem kapnak civilizációs kondicionálást, valamint hangszálaikat is kivágják, mivel a verbális kommunikációt egyébként sem sajátíthatják el, illetve a húsgyári dolgozók idegeit sem borzolják így az esetleges nemkívánatos hanghatások.
A környezet és a társadalomrajz rendkívül valószerű, az atmoszférára magába szippantja, és a padlóra nyomja az olvasót. A szűk helyek klausztrofób hangulatát idézi fel a húsgyártás egyes lépéseinek realisztikus ábrázolása, melyek szándékosan egyfajta minimalista, szikár nyelvezeten jelennek meg. A szöveg vágóhidak és cserzőüzemek vérgőzös belvilágába visz, ahol nincs kegyelem és empátia, csak a monoton, gépies mészárlás stációi tűnnek elő a steril környezetből . Gyakran azt éreztem, hogy „na jó, ez azért már tényleg durva”, ennek ellenére mégis húzott magával a könyv az alternatív valóságokba. Azért a többes szám, mert azon túl, hogy az emberiség egy olyan lehetséges jövőképe elevenedik meg, amely túl bizarr és groteszk ahhoz, hogy tényleg megvalósulhasson, egy másik metaforikus jelentéstartalom is feldereng bennünk, mégpedig a jelenlegi világunk, ahogyan a haszonállatokkal bánunk napjainkban is. Éppen abban rejlik ennek a disztópiának a legnagyobb ereje, hogy valahol legbelül érezzük, hogy a fikciós történések valóra is válhatnának, ha belegondolunk, hogy mi zajlik manapság is érző lényekkel szemben világszerte.
Ezen a ponton sokan arra gondolhatnak, hogy egy harcos, vegán propagandista erőlteti ránk a világképét, de ahogy a cselekmény kibontakozik, a húsipari alkalmazott férfi és az ajándékba kapott, vágásra ítélt „nőstény” bensőséges kapcsolata által, olyan végkifejlet tárul elénk, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy itt többről van szó a növényi alapú táplálkozás népszerűsítésénél. Valójában az emberiség karmikus tévelygése kerül terítékre a szamszárában. A Káli Yuga, kegyetlen, könyörületet nem ismerő kollektív egója falja fel szépen lassan önmagát, hogy vérben fürödve talán egyszer megtisztulhasson újra, és a halott, spirituális talajon friss, tiszta hajtás sarjadhasson, ami majd átfényli a káosz sötét éveit.
A könyvet a hiperrealisztikus ábrázolásmód miatt tényleg csak erős idegzetű olvasók figyelmébe ajánlom. Ennek ellenére az egyik legelgondolkodtatóbb regény, amit az utóbbi időben olvastam, még ha a történetvezetés kapcsán néha hiányérzetem is támadt.
Kedves Híradó Olvasók! Sorban a második online Híradót tarthatjuk most virtuálisan a „kezünkben”, tehát ezúttal sem jelenik meg az aktuális, júniusi lap nyomtatott formában, hanem a cikkek, beszámolók és interjúk kizárólag a Híradó honlapján olvashatók. Az 1974-ben alapított Svédországi Magyarok…
Nem emlékszem pontosan, hogyan és mikor jelent meg a tarot az életemben. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott van, persze az is lehet, mindig is ott volt, csak valami eltakarta előlem egy időre. Vagy talán elrejtőzött valamiért, esetleg mimikrit…
Olle Olsson Hagalund - Műterem - olaj-vászon A Híradó októberi számában Carl Kylberg, Tor Bjurström és Gösta Sandels képeinek elemzésén, a korszak bemutatásán keresztül indítottuk útjára a göteborgi kolorizmus történetét új megvilágításba helyező cikksorozatunkat. A második rész további utazásra…
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Nem kapta kézhez a Híradót?
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
