A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet, nehogy a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem” – írta Henry David Thoreau, amikor kiköltözött a vadonba.

 

Thoreau nevével Hamvas Bélánál találkoztam először. Éppen a Waldenre hivatkozott valahol futólag, de a kontextus megragadt bennem és nemrég jutott újra eszembe valamiért. Nem volt egyszerű hozzájutnom a magyar fordításhoz, egyrészt nehezítette, hogy külföldön élek, de rövid kutakodás után világossá vált, hogy egyébként is ritkának számít és alig hozzáférhető, előrendelés útján esetleg, mert raktáron nem nagyon találtam egyik forgalmazónál sem. Ezért aztán maradt az elektronikus formátum, úgy volt végül a legegyszerűbb. Igaz, választhattam volna az autentikus angol nyelvű kiadást is, de szerettem volna az anyanyelvemen olvasni.

Thoreau egyébként mostanában mindenképpen aktuális, hiszen a klímaválságok korát éljük és az író éppen e problémákra hívja fel – többek között – főművében a figyelmet. Ezenkívül egyfajta archaikus reneszánsz is megfigyelhető napjainkban és ezekkel a törekvésekkel is sok helyen egybecseng a Walden.

Thoreau-t sokan az első környezetvédőnek tartják és nem véletlenül, hiszen meglátásai mai napig megállják helyüket a témában, sőt mi több egyenesen progresszívnak számítanak.

 

A Walden 1854-ben jelent meg, és azalatt a kicsivel több, mint két év alatt íródott (egészen pontosan két év, két hónap, két nap), amikor az akkor a harmincas éveiben járó író kiköltözött a vadonba és saját kezűleg épített egy kis kunyhót, melynek ablakai a „Föld szemére” – azaz a Walden-tóra – néztek az amerikai Massechusetts államban.

A 15 négyzetméteres házikóban csak a legszükségesebb bútordarabok álltak, melyeket szintén saját maga készített el.

A környéket bejárva folyamatos elmélkedések közepette készült az amerikai természeti irodalom egyik legfontosabb műve, melynek lényege a civilizáció természetre gyakorolt pusztító hatásain, illetve a természettel való összhangban élés fontosságán alapul.

„Thoreau szerint a civilizáció pusztítja a természetet, és az embert megfosztja attól, hogy figyelmét a lét fontos kérdéseinek szentelhesse; az emberi kultúrának a természethez kell igazodnia.”

Hosszasan fejtegeti, egyfajta naivnak tűnő, mégis hatásos nyelvezetén keresztül, hogy az ember a saját szükségletein túlmutató, folyamatos kapzsi sóvárgása valójában önmagát helyezi ezzel rabszolga sorba, saját barmai és ingóságai hajtják uralmuk alá.

 

„Thoreau, Thoreau – egy hangosabb jelszó is lehetne, a polgári engedetlenségéé. Az ő nevéhez fűződik ez a fogalom – ugyanis ő írta le először: Civil Disobedience. Mondván, az állampolgár joga, sőt kötelessége, hogy bizonyos körülmények között nem-kollektív erőfeszítéssel az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként kényszerítse az államszervezetet. Mert az öntörvényű író-filozófus a maga módján akart lélegezni. A kormányhatalomnak »nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra« – vallotta –, »hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. (…) Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én.«”

 

Forrs---Pinterest

 

„Thoreau ezen felül már azelőtt felhívja a figyelmet a minimalizmus, a visszafogott fogyasztás szükségességére, mielőtt egyáltalán kialakult volna a »fogyasztói társadalom« definíciója – ezzel pedig kábé 100-150 évvel megelőzte korát. De még ennél is fontosabb, hogy ezek az írások egy olyan erkölcsöt írnak le, ahol az egyén morális törvényei nem a közösségből, nem is az egyházból, hanem önmagából, saját szuverenitásából vezethetőek le – Kantéhoz mérhető erejű maximák ezek.”

 

Olvasás közben elcsodálkoztam, mennyire egyszerű, mégis mennyire gyönyörű a nyelvezet. Az ember könnyen abba a tudatállapotba kerül, amiből az író is merítette az írás erejét. A csöndes szemlélődés meditatív állapota, a természettel való transzcendentális kapcsolat hatja át az olvasót.

Legszívesebben beleragadnék ebbe a békés állapotba és elmémet hagynám a lét megélésének ezen irányába terelődni.

Érzem, hogy alapvetően igaza van Thoreau-nak a civilizált világ őrületével, illetve a természet isteni jellegű felismerésével kapcsolatban, mégis az ebben a rendszerben formálódott egóm hajlamos elutasítani ezeket a meglátásokat. És éppen ez a rejtett metafizikai ébresztő jelleg, ami miatt nagyon fontos a Walden.

Egyébként örülök neki, hogy így 40 körül talált meg ez a könyv, korábban lehet, beletört volna a bicskám. Persze ez teljesen szubjektív, ezért mégis bátran ajánlom bármelyik korosztálynak.

 

 

Felhasznált irodalom

 

 

Írta: Csépányi László

Herr Möbsnek valójában csupán egyetlen valódi ismertetőjegye van, mégpedig az, hogy ordít. Hangosan és rendszeresen. Úgy értem, tíz másodpercenként felüvölt, mégis minden alkalommal teljesen váratlanul ér ez a kényelmetlen tónus. Már akkor hallom, amikor belépek az épületbe, a földszintről, pedig a másodikon lakik. Ő a hely ritmusa, egy metronóm pontosságával adja az ütemet, rikoltozása olykor egy képzeletbeli dzsungel kakofóniájára emlékeztet az Otthon többi zajával keveredve, kiadja könnyedén ezt az érzékcsalódást.

Figyelem a kollégák reakcióit. Zavarba ejtőek. Mintha, ők nem is hallanák, szemük sem rebben. Érdekes. Meg lehet szokni ezt is ezek szerint.

– Miért ordít az öreg egyébként? – kérdezem uzsonnaszünetben a műszakvezető nővértől.

– Mert demens – válaszolja. – De én még nem kérdeztem tőle – teszi hozzá. – A demensek mind ilyenek, bekattan nekik valami és azt ismételgetik. Ennyire egyszerű. Hiába kérdeznéd, nem tudna rá válaszolni. De hát ismered, dolgoztál már ápolóként... Este egyébként lesz alkalmad, hogy megkérdezd tőle, te látod majd el. Szokásos. Ágytál, pelenkacsere, pizsama, aztán mehet az ágyba. Utána abbahagyja éjszakára, majd meglátod.

Kopogok. Benyitok.

 – Hello, Herr Möbs! Minden oké?

– Gyere be – mondja alig hallhatóan, de már készülök az ordításra. És bele is hasít a kettőnk közötti keskeny térbe. Akaratom ellenére összerándulok. Erre nem lehet felkészülni.

– Herr Möbs, jöjjön kérem, segítek. Kimegyünk a vécére, aztán felkapjuk a pizsamát. – Valamiért úgy érzem, így kell vele beszélni. Lazán, természetesen.

Ül az asztala felé hajolva és közvetlen közelről mered egy kinyitott kertészeti magazin színes képeire. Gyorsan kihasználom a csöndet és nekiszegezek egy kérdést.

– Szereti a zöldet, Herr Möbs? A kerteket?

– Nekem is volt egy kertem. Az volt a hobbim – motyogja maga elé.

Lénye szinte teljesen átlátszó, nehéz pontosan leírni. Arca, mint egy kisfiúé, talán a komiszmosoly miatt. Kék szeme párásan hunyorog a szemüveg mögött, derű sugárzik belőle. Aztán spontán elbődül újra. Most közelről láthatom. Közben mosolyog maga elé.

– Nem volt nagy kert, 8x10 méter körülbelül. A bérházak között eldugva. Nagyon szerettem – folytatja a mesélést.

Érdekes módon ilyenkor ritkulnak a kiáltások.

– Meg tudom érteni – nézek rá mosolyogva.

– Nekünk is éppen akkora kertünk van és pontosan a miénk is a bérkaszárnyák közé bepréselve. És mi is imádjuk. Igazi áldás a nagyvárosban az ilyesmi – lelkesülök fel én is, mire hirtelen közbevág.

– Jól végzed a munkádat, tudod, mit kell mondani egy öregembernek.

Nehéz eldönteni, hogy cinizmus vagy inkább barátságos csipkelődés van a hangjában.

– Álljunk fel akkor szépen lassan uram, és célozzuk meg a fürdőszobát! – határozom el magam.

Közben azon tűnődöm, hogy lassan öt percet kibírtunk csöndes hangnemben, meg azon is, hogy ez nem is demencia. Ez egyszerűen emlékezés és felejtés egyszerre. Nosztalgiamnézia.

Kihalászom a széke alól a lerúgott fekete bőrpapucsot és egy pillanatra elidőzöm felette. Milyen szépen megmunkált darab. Élmény hozzáérni. Aztán megakad a szemem a talpbetétbe nyomott feliraton: MADE IN HUNGARY.

– Hoppá, az anyját. Még ilyet! – tör fel belőlem magyarul önkéntelenül.

– Was denn? – kérdi szintén meglepődve Herr Möbs. – Und was ist diese Sprache, woher kommst du eigentlich?

– Magyar… Magyarul beszéltem, magyar vagyok – magyarázom átszellemülve.

– Tudja, merre van? Európa közepén az a kis ország.

Bizonytalan hümmögést hallat az öreg.

– Tudja, Ausztria a szomszédunk, meg a Plattensee a régi Treffpunkt az elválasztott Németország idején. – Valamiért a németeknek mindig így próbálom belőni az irányt, nem a Balkán vagy a ruszki oldal felől.

– Jaaa, Marika Németh, a primadonna. Tudom már. Ő is magyar, igaz? Tudja, hogy fellépett itt Kölnben is gyakran a háború után, a 60-as években talán? Halottuk élőben a feleségemmel anno, illetve még most is hallom, azt a különlegesen csengő hangját a távoli múltból. – Majd, mint egy jeges februári hajnalon a páracseppek, úgy fagytak bele a pillanatba az utolsó szavak.

Aztán felordít újra.

Egy pillanatra kivárok, majd felemelem a papucsot.

– Tudja, mi magyar még, Herr Möbs? Ez a papucs, ez a gyönyörű papucs is magyar. Ott gyártották. Nagyon régen nem láttam ezt a feliratot semmilyen terméken. Igaz, ez sem mai darab, ahogy elnézem.

– Ez a kedvenc papucsom legalább 40 éve, van egy ugyanilyen még valahol, az vadonatúj. Ezután vettem rögtön, ezt annyira megszerettem párnapnyi használat után, ha ez tönkremenne, de nem került rá sor, hogy hordjam és valószínűleg már nem is fog. Vagy ki tudja…

És jön az üvöltés rendíthetetlenül.

– Miért kell ordítani időről időre Herr Möbs? – öntök végül tiszta vizet a pohárba. Mivégre jön ez Önből folyton?

– Jól mondod. Jön. Jön fölfelé alulról, egyre. Felkavarodott. A felkavarodott idő jön egyre így bennem alulról fölfelé, ahogy a reflux és kezével többször imitálja mellkasa előtt a folyamat irányát…

Írta: Csépányi László

 

Foto---Csepnyi-Lszlo

Aurora Borealis

Aurora Borealis

Kedves Olvasó! 2020. december 22.
Kedves Híradó Olvasók! Az év elején vettem át a Híradó főszerkesztését. Nagy izgalommal fogtam neki az új kihívások teljesítésének, a márciusi szám még a vírus előtti boldog „békeidőkben” születhetett meg. Azóta ez már a harmadik lap, melyet a koronavírus szeszélyes…
Tovább
Jean-Paul Sartre: Az Undor

Jean-Paul Sartre: Az Undor

Könyvespolc 2020. december 22.
Valahol a Zen Buddhizmus és a Peyote kaktusz szakrális fogyasztásának metszéspontjánál bukkant fel Sartre neve a semmiből. Úgy értem, szinte egyidejűleg hivatkoztak rá valamilyen kontextusban az adott témákban aktuális olvasmányaim szerzői. Így került szóba az Undor c. regény is, amely…
Tovább
Egy kiállítás expresszív képei. Bengt Olsson kiállítása Göteborgban

Egy kiállítás expresszív képei. Bengt Olsson kiállítása Göteborgban

Képzőművészet 2020. december 28.
Meg kell, hogy szokjam, hogy a koronavírus miatt Göteborgban hol lehet, hol pedig a szigorúbb rendelkezések miatt nem lehet kiállításokat látogatni. Így ezúttal egy idén májusban látott kiállításról fogok írni. A most 90 éves művész egykori bemutatkozó kiállítása is az…
Tovább
„Hozzám ez a svéd nyugodtság, lazaság nagyon illik…”

„Hozzám ez a svéd nyugodtság, lazaság nagyon illik…”

Portré 2020. december 28.
1999-ben született és hatéves kora óta a „futballpályán ragadt”. 12 éves korában szerződött az FTC-hez, szerepelt az U17-es és az U19-es magyar válogatottban, 2019 februárja óta pedig már a felnőtt nemzeti csapat tagja. 2020 júniusa óta a göteborgi Kopparbergs csapatát…
Tovább
Óriási felelősség külföldön magyarnak lenni!

Óriási felelősség külföldön magyarnak lenni!

Portré 2020. december 28.
Nemrég felkérést kaptam, hogy készítsek interjút Lázár Oszkárral, én pedig örömmel tettem eleget a feladatnak. Ilyenkor az ember sok mindent hall, sokat tanul: én most leckét kaptam szerénységből, alázatból, hiszen ahogy Oszkárék fogadtak otthonukban – barátságosan, mintha csak a szokásos…
Tovább

Egyesületek

Hírek a malmői Hungaroclubból

Hírek a malmői Hungaroclubból

A 2020-as év – sajnos – nem egy szokványos év lett. Sokan álmainkban sem gondoltunk arra, ami bekövetkezett…
A pandémia ellenére is összetartunk

A pandémia ellenére is összetartunk

Eme évünk megközelítőleg sem alakul a legjobban, azonban az egykori LMKF fiatalok nem adja fel céljait. Elsősorban névváltozással…
Strängnäsi istentisztelet 2020

Strängnäsi istentisztelet 2020

Rendhagyó módon került megrendezésre immár 12. alkalommal a magyar mártírok emlékére megrendezett istentisztelet a strängnäsi Dómtemplomban. Mivel a…
Én beszélni magyart...

Én beszélni magyart...

A legtöbb külföldön élő magyarnak ismerős a fenti jelenség, de sokan csak legyintenek rá, mondván: „olyan aranyos, ahogy…
Egy képzeletbeli riport Göteborgból

Egy képzeletbeli riport Göteborgból

Normális körülmények között ez az írás arról szólna, hogy november nyolcadikán miként tért vissza a Tavaszi Szél a…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

Free Joomla templates by L.THEME