2020 valahogy nekem kimaradt filmügyileg. Nehéz erre magyarázatot találni magamban, de ez az igazság. Lehetne azt mondani, hogy a vírus teremtette körülmények vagy hangulat befolyásának hatására lett kevésbé fontos, illetve konkrétan egy filmet tudtam tavaly moziban megnézni, mivel zárva voltak a filmszínházak, biztosan ez is közrejátszott, hogy kevesebb mozgókép jutott el hozzám.
Most kezdek ébredezni, átfutottam pár releváns oldal listáját és valamilyen pozícióban szinte mindenhol feltűnt az általam is ajánlásra kerülő Pixar mozi.
A Pixar a Disney azon műhelye, ahonnan a felnőttek számára elgondolkodtató mesék érkeznek, szinte alig kifogásolható minőségben, immár 25 éve. Igaz a Disneyvel való fúzió 2006-ban történt csak és már előtte is jó pár sikert könyvelhettek el, gondoljunk csak a Toy Storyra vagy a Némóra. Ahogy azt is kevesen tudják, a cég eleinte számítógép fejlesztéssel foglalkozott és a George Lucas tulajdonában lévő Lucasfilm keretein belül tevékenykedett, majd Steve Jobs hatáskörébe került.
Valahogy az utóbbi időben nekem a Pixar az amerikai populáris Miyazaki vonal, ahol a gyönyörűen megkomponált sokrétű animációk hordoznak egy olyan mélyebb, filozofikus töltetet, ami szinte minden alkalommal vonzóvá teszi számomra ezeket az alkotásokat.
Ahogy már fentebb említettem, a Pixarra jellemző a minőség, ennek ellenére kis amplitúdóval kitérő hullámzás megfigyelhető a filmek között. Közepes-jó-nagyon jó alkotások váltják egymást szinte már kiszámíthatóan.
A Soul (magyar címe Lelki ismeretek) a prémium kategóriába tartozik egyértelműen.
A főhős Joe, egy New York-i jazz zongorista napjában találjuk magunkat in medias res, akinek két szálon futó életébe váratlanul változások törnek be. Egyrészt teljes állást kap az iskolában, ahol zenét tanít, illetve egy volt tanítványa révén egy lehetőséget az egyik felkapott jazzbár megüresedett zongorista pozíciójába, ami egyértelműen közelebb áll az általa áhított önmegvalósításhoz, de váratlanul belezuhan egy csatornába és meghal. Ám az események csak ezután kapcsolnak magasabb fordulatszámra, mivel a férfi annyira rápörög élete utolsó eseményeire, hogy a túlvilágba való belépés helyett véletlenül az elővilágban köt ki, aminek a helyszíne úgy néz ki, mint egy mélyebb varázsgomba trip, és itt a még meg nem született lelkek várnak, hogy leszülethessenek a Földre, de ez nem is annyira egyszerű, mert a lelkecskéknek szükségük van egy „szikrára”, ami tulajdonképpen kellő motiváció a születéshez.
Itt találkozik a főhős Huszonkettővel, a kis rakoncátlan lélekkel, akit semmiféle földi öröm, vágy, tevékenység sem indított még be annyira, hogy elhagyja az elővilágot.
Természetesen sorsuk innentől összefonódik, Joe feladata lesz, hogy kicsit megpuhítsa a konok lelket, ám további véletlenek folytán váratlanul mindketten visszakerülnek a Földre, ráadásul Huszonkettő Joe testébe, ami az intenzív osztályon fekszik kómában, míg Joe lelke a szobában tartózkodó terápiás macskában landol.
Érzelmek, humor és testcserés zsáner, ami csak úgy ontja magából a vicces szituációkat; emellett pedig az ember azon kapja magát, hogy a saját drámája is megjelenik, azaz a stabilitás és az önmegvalósítás ellentéte, ami, mint tudjuk, sajnos csak ritkán jár együtt az életben.
Majd belátások, felismerések jönnek, melyek túlmutatnak ezen a látszólagos szembenálláson és a jelenre fókuszálnak, az élet apró rejtett csodáira, melyek valójában végigkísérik a mindennapjainkat, és mindezt a film giccs- és közhelymentesen tudja hozni.
„Az út célja, maga az út.”
Van ennek a szállóigének pár analógiája, mind a köznyelvben, mind pedig a művészeti alkotások terén. Vagy akár a zen haikuk valóságot megragadó pillanatképei is ebbe az irányba mutatnak egyértelműen. Csak a MOST létezik nagybetűvel, hiszen a jövő csak illúzió, amit elménk vetít elénk, a múlt pedig szintén káprázat valahol, emlékképekben megbújva ugyancsak az elmeraktárban.
Nyilvánvalóan egy családi filmről van szó, mégis mondanivalója miatt kétséget ébreszthet bennünk, hogy például az egzisztencialista vonal mennyire lesz értelmezhető majd gyerekek számára, de a Soul szerencsére azok közé a filmek közé tartozik, ami túlmutat a gondolkodáson és egyszerűen, intellektuális magyarázkodás nélkül is képes hatni.
Valahol a Zen Buddhizmus és a Peyote kaktusz szakrális fogyasztásának metszéspontjánál bukkant fel Sartre neve a semmiből. Úgy értem, szinte egyidejűleg hivatkoztak rá valamilyen kontextusban az adott témákban aktuális olvasmányaim szerzői. Így került szóba az Undor c. regény is, amely Sartre egyik főműve és a huszadik századi vezető filozófiai irányzat, az egzisztencializmus egyik alapvetése. Valahogy felkeltette az érdeklődésemet, talán legfőképp írójának – aki nem mellesleg az előző század egyik legnagyobb filozófusa volt – életvitele miatt. Annie Cohen-Solal – Sartre életrajzírója – szerint a filozófus „a következő drogokat fogyasztotta napi rendszerességgel: 2 doboz cigaretta, pipadohány, egy liter alkohol, kétszáz milligramm amfetamin, barbiturátok, koffein, tea és nehéz, fűszeres ételek. Elképzelhetjük, hogy mekkora feldolgozatlan stressz és frusztráció munkált ebben az emberben, akinek folyamatosan pörgött az agya és félt az egyedülléttől.” Később életének egy olyan szakaszában, ahol pszichoanalízisre járt korának egyik híres szakemberéhez, találkozott a Peyote kaktusszal, amit a közép-amerikai indián kultúrákban szent növényként tisztelnek és sámáni felhasználása során hallucinációkkal kísért, a tudat mélyebb rétegeiben, a valóság határait feszegető utazásokat tesz lehetővé. Sartre részese volt egy ilyen élménynek, ami hetekig hatással volt rá és szimbólumai ebben a regényben is megjelennek.
Nagyon érdekesnek találtam, hogy a jelen emberének a létről való gondolkodását ekkora mértékben befolyásoló, a fogyasztói társadalom elidegenedett lélekállapotát feltáró intellektuális vonulat ilyen forrásból ered, ezért belekezdtem a regény olvasásába.
De mielőtt rátérnék, tisztázzuk, hogy mi is az az egzisztencializmus.
„Filozófiai irányzat, mely az I. világháború ideje alatt fejlődött ki a korabeli Németországban, s forrt ki végül a II. világháború után, Franciaországban. Legnagyobb képviselői Søren Aabye Kierkegaard, Martin Heidegger, Karl Jaspers és persze Jean-Paul Sartre. Az egzisztencia elsődlegességét hirdeti az esszenciával szemben, megfordítva ezzel Arisztotelész tanítását. Filozófiájuk szerint az egzisztencia jelenti magát a lényeg megvalósulását, s ellenben az esszenciával, individuális és egyedi. Az emberek alapvetően szabadnak születtek, ezért lehetőségük van önmaguknak lenni, »megalkotni« önmagukat. Ennek az alkotásnak pedig, tartalmi kritériumok híján, alapja a semmi, amely az egzisztencialisták egy kulcsfogalma. Egyik legnépszerűbb változata szerint az egzisztencia a semmi felé irányuló lét, mely tisztában van saját létének végességével, halálával. Pontosan emiatt az egzisztencializmus számára a pozitív kimenetelű célok megfogalmazása igencsak nehézkessé válik, a korszakproblémák leírása azonban virágzik ez idő tájban.”
„Úgy kell írni, ahogy az ember tolla a papíron fut; nem kell keresgélni a szavakat” – írja valahol naplójában Antoine Roquentin, a könyv főszereplője és valóban így érzi az olvasó, amint belép e már-már olykor dagályosnak ható, végeláthatatlanul egymásba folyó, elvont képekkel hömpölygő labirintusjárásba. Egy alternatív valóságba ránt magával, melynek hatása átszüremkedik a saját szubjektív realitásunkba. Mintha a súlyos szimbólumok áttörnék a határaikat és a könyv lapjairól átkerülnének a novemberi szemerkélő esőbe, amit megvilágít egy utcai lámpa sárga fénye, ahogy felnézek a könyvből időnként olvasás közben.
Minden este ezzel zárom a napot elalvás előtt, és minden alkalommal érzem azt a fura, tompa, letaglózó hangulatot, ami gyakran megmagyarázhatatlanul szinte felháborít, zsenialitása mégis ragad magával tovább. Nem lehet vele haladni, gyakran visszalapozok, mert ebben a formában és mennyiségben emészthetetlenek az egymásba fűzött szavak. Gyakran fog el az érzés, hogy minden mondat filozófiai alaptétel. Aztán elkezdem utálni, annyira távol áll tőlem ez a látásmód, annyira kétségbeejtő e minden varázslatától megfosztott világ permanens magánya, céltalansága. Nyomasztó, mégis fájdalmasan szép. „Az Undor nem bennem van: érzem, hogy ott van a falon, a nadrágtartón, mindenütt körülöttem. Teljes egységben van a kávéházzal, én pedig benne vagyok.” Történetről nincs is szó, csupán történetekről a semmiben.
„Antoine Roquentin szinte megszállottjává válik a gondolatnak, hogy az általa megtapasztalt, megélt valóságnak valójában semmi köze azokhoz a jelentésekhez és értékekhez, amivel felcímkézték őket. A létezés üressége és abszurditása kelti benne az Undort, nagybetűvel.”
Roquentin naplóbejegyzései kísérik végig egyhangú napjait. Kávéházakban, parkokban, a könyvtárban és a saját otthonában való magányos ücsörgéseit, „hallgatózásait”, szemlélődéseit, melyeket szüntelenül feljegyez. Egyik napról a másikra azt tapasztalja, hogy egyszerűen elveszíti érdeklődését azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyek egykor foglalkoztatták, de ez csak egy folyamat kezdete, melyet kezdetben betegségnek vél önmagában, de lassan annyira elhatalmasodik rajta az undor és a megvetés a létező világ minden aspektusával szemben (beleértve önmagát is), hogy ráeszmél, ez nem csupán az ő érzületének kivetülése, hanem a világ alaphangulata. Az értelmetlen létezés kongó visszhangja a tudatban. Az undora abszolút magányba torkollik, de ez megfordítva is igaz. Magányából, elidegenedéséből undor fakad, egy hitvány létezés undora.
Apró, törékeny távoli fények jelennek meg olykor a mű során, melyek a kiút irányába mutatnak. „Az undor leküzdésének egyetlen reménye csak egy giccses dallamfoszlányban csillan föl, amelyben az író a bármilyen alkotó munka személyiségmentő értékét sejteti.”
„De régebben az emberek közelében maradtam, magányomnak csak a felszínén, s el voltam szánva rá, hogy vész és riadó esetén közébük menekülök: eddig, lényegében véve, amatőr voltam.”
A városi lét, a felületes, kihűlt vagy létre sem jöhető emberi kapcsolatok, a világban helyét nem találó ember életérzése jelen vannak most is, talán még erősödtek is a regény megjelenése óta. Nehézsége és gyakori ellenszenvem ellenére is ajánlom. Fanyar humora és fricskái, freskóméretű képei, a könyvön végigvonuló elgondolkodtató filozófiai okfejtések adnak neki lendületet. Szentírás a maga nemében.
Levél az Olvasóhoz Kedves Híradó Olvasók! Tegnap a Városligetben sétáltam, s feltűnt, hogy a fák nagyrészt még zöld lombkoronájába itt-ott már sárga szín vegyül. „Most a ligetbe bolygok délután […] / Levelük a fák az aszfaltra sírják / és csengenek…
Érzékeny visszafogottság és érzelgősség nélküli érzelmek lebegnek a vásznon, lassan, mindenféle sietség nélkül mesélnek nekünk az életről és a sorsról Celine Song koreai filmrendező debütfilmjében, a Past Livesben, mely a Sundance filmfesztiválon mutatkozott be figyelemreméltó szakmai és közönségsikerrel.
A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban Carl Kylberg, Hazatérés, olaj, vászon A meghirdetett kiállítás megtekintését a múzeum állandó anyaga felől kezdtem. Ezért először az emeleti termeket vettem szemügyre. Az egyik ilyen helységbe lépve azon nyomban Carl Kylberg „Hemkomsten” („Hazatérés”) című,…
Nemrégen jelent meg a Híradó hasábjain egy beszélgetésem dr. Sebestyén Gábor nőgyógyász főorvossal, a stockholmi protestáns gyülekezet világi felügyelőjével. Ezt a beszélgetést folytattuk most, amikor 2023 áprilisában Magyarországon járt. A köztünk lévő korkülönbség ellenére, jó barátságunkra tekintettel, beszélgetésünk tegező formában…
Beszélgetések Csernák Mihállyal az életről, a munkáról, a családról, a történelemről és napjaink eseményeiről A svédországi Olofströmben telepedett le 1964-ben, és itt tartózkodott 2010-ig. Mihály nem az ötvenhatosok csoportjának tagjaként, hanem évekkel utánuk érkezett Svédországba, de ugyanazok a feladatok vártak…
Már amikor befordulok a házhoz vezető bekötőútra, arra gondolok, most hány kaptárt látok majd a kert túlsó végében.…
Támogasd újságunkat!
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Nem kapta kézhez a Híradót?
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
