Két hét kényszerpihenő. Az ember nem is akar tudomást venni róla, de a teste jelez, hogy lassítania kell. Mert a test és a szellem egymás tükörképei. A szellemnek friss energiákra van szüksége, hogy tovább tudjon lendülni, ezért meghúzza a vészféket.

Nyáktömlő gyulladás a vállizmoknál, áll a diagnózisban. Teljesen bemerevedett, tompán lüktető érzület, áthatja a meditációmat napról napra teljesen. Lazítani kell a tempón, lerázni a felgyülemlett feszültséget, az urbánus stresszt, a halál mindennapi közelségét a munkahelyemen.

A híreket olvasva az egész világ ebben az érzésben rekedt. Zavarodottan támolyog, elveszítve lendületét, humorérzékét. Szűkül az élettér ismét, minél inkább levetnénk már, annál szorosabban feszül a maszk az arcunkra. Van ebben valami szimbolikus. Ahhoz, hogy a maszk lekerüljön, változásra van szükség. Változásra individuálisan és globálisan egyaránt. A maszk jelentése a megdermedt szerep, ami az arcunkra szilárdult és félő, ha nem jön megújulás, alatta elsorvad a lélek, elapad a teremtő energia. Persze a változás mindenképpen végbemegy, ez a természet törvénye, de nem mindegy, hogy felismerem-e az előjeleit és önként vetek számot magammal, vagy pedig egy univerzális erő kényszeríti ki azt, darabokra törve a megkövült egót, legyen az akár egyéni, akár kollektív.

A mozgás megtörik és az előrenyomulás megtorpan. Le kell szálljak a bicikliről, vissza kell vonuljak; hagyni, hogy az átalakulás ismét láthatatlanul végbemehessen. Mert az mindig titokban történik, bármennyire is szeretné a tudat izgágább része tetten érni, ez bizony a színfalak mögött rejtőző teremtő térben zajlik, akár a test mindennapi éltető munkája, amiről szintén nem értesülünk, csak belélegzünk önkéntelenül, majd ki.

Nincs mit tenni. Elengedem magamtól a híreket, másfelé fordítom a tekintetem. Jobb híján analóg mivoltom tolom előtérbe a digitális jelek helyett. Kimegyek az erdőbe, mert oda még lehet szabadon továbbra is, és nézem a fák között, hogyan vágja szét a fény a szurkos-ködös hangulatot, és a terjeszkedő sötétséget.

Írta: Csépányi László