Tilajcsik Roland munkásságára és műveire a Göteborgi helyi sajtó (GP) hasábjain keresztül lettem figyelmes, úgy másfél, két évtizede. Az egyik gránitszobra helyet kapott egy lakótelep terén. A fotóról rögtön leolvasható volt, hogy nem akármilyen szobrászművész munkáját avatták fel. A férfihát-akt azonnal Ivan Meštrović híres, kalemegdani, ikonikus aktszobrát idézte fel az emlékezetemben, amit annak idején a belgrádi televízió is mindennap közvetített, amikor a pontos időt mutatta. Göteborgi környezetemből valahogy hiányoztak a jó szobrok. Carl Milles Poszeidón szobra magának a városnak a jelképe lett, valóban kitűnő alkotás, de ezt a nagy művet leszámítva szinte alig látunk értékes, jó köztéri szobrokat Nyugat-Svédország fővárosában. Elég az ugyancsak a nyugati parton található Oslóba utazni, ahol az épületekkel összehangolt, jobbnál jobb köztéri plasztikák nyilvánvalóvá teszik e hiányt. Amint tehettem, közelről is megnéztem Roland fekete szobrát, a simára csiszolt felületeinek köszönhetően ezúttal a híres futurista művészre, az olasz Umberto Bocciónira asszociáltam. Az alábbiakban a kétrészes, Tilajcsik Roland művésszel 2024. április 8-án készült interjúsorozat első része olvasható.

Itt ülünk Mölndalban, Tilajcsik Roland szobrászművésznél és a munkáiról beszélgetünk.

Csikós Tibor: Legutóbb elég régen, mintegy hét éve volt a Híradó olvasóinak alkalma hallani felőled. Te egy érett szobrászművész vagy, rengeteg önálló kiállítással és köztéri munkával Svédország-szerte, ami mutatja, hogy elismerik a munkásságodat. Mi jellemezte alkotói tevékenységedet az utóbbi hét esztendőben?

Tilajcsik Roland: Szerencsére folytathattam szobrászati működésemet, volt néhány kiállításom is ez idő alatt, illetve még jó pár köztéri munkát is sikerült kivitelezni.

CST: Hol voltak ezek a kiállítások?

TR: Stockholmban volt egy, aztán Göteborgban, legutoljára pedig Skåne megyében, ahol közel a kőbányához van egy közösség, ahol dolgozni szoktam.

CST: Arrafelé fantasztikus nyersanyag található egy szobrász számára, ugye?

TR: Igen, a diabáz nagyon jó alapanyag a szobrászkodáshoz.

CST: Merre található a műhelyed?

TR: Az egyik Göteborghoz közel, Kålleredben. A Stenlagretben, egy külvárosi kőraktárban bérlek egy termet, ahol továbbra is dolgozom. A másik Skåne tartományban található, közel a kőbányához. A Sliperiet Gylsbodánál tudok helyben dolgozni, ugyanis vannak erre alkalmas gépeik.

CST: Olyan ez, mint egy kollektív műhely?

TR: Nem teljesen. Inkább egy kiterjedtebb, általánosabb műhely. A Sliperiet Gylsbodában (kb. csiszolóműhelynek lehetne fordítani) ásvány- és kőzettár is látható, valamint bemutatják, hogyan dolgozták fel a múltban a köveket, hogyan dolgoztak ott helyben, hogy alakították ki az ottani kis közösséget. Nagyon kedvesek, barátságosak ott velem, mindenki örül annak, hogy helyben lehet dolgozni, mert az ember így része lehet annak az épülő történelmi tudatnak, munkának, melynek segítségével megőrizhetik a kövekhez kötődő szakmákat.

CST: Igen vonzó lehet egy művész számára, ha egyszerre kedvesek vele és be is fogadja a közösség.

TR: Igen, ráadásul a legtöbben nem alkotóművészek, hanem különböző hátterű emberek, például kőfaragók. Egyébként többféle alkotóműhelyt, műtermet kiépítettek itt, így lehetőség van kerámiázni, festeni, de a jövőben ékszerkészítésre alkalmas műhelyünk is lesz.

CST: Na, egyszer lehet, hogy én is elmegyek megnézni.

TR: Gyere, szívesen látunk, biztosan a többiek is örülni fognak, ha leülsz közénk, s megnézed, hogy alkotunk.

CST: És mi a helyzet a szakmai féltékenységgel?

TR: Egyelőre nincsen, nem alakult még ki versengés a pályatársak között.

CST: Beszélj kérlek arról, milyen kiállításokon vettél részt!

TR: Korábban együtt dolgoztam Jesper Fahlnaesszel (Fahlnaes Konsthandel), akit te is ismersz.

CST: A szobrász és műkereskedő.

TR: Igen, igen, a szobrász. Úgyhogy ővele állítottunk ki több helyen, Stockholmban, Göteborgban, a Marstrandon. Jesper az a galériás, aki fölvállalta, hogy képviseli a művészetemet. Mivel amellett, hogy szobrászkodik, műgyűjtő is, mellette részt tudok venni nagyobb kiállításokon, vásárokon.

CST: Nagyszerű érzés, ha az embernek elismerik a munkáját. De hát neked régen sem volt gondod ezzel, nem hanyagoltak el, hiszen köztereken állították fel az alkotásaidat.

TR: Sikerült egy pár helyen, igen. Főleg Göteborgban, de van egy munkám például Kungälvben is, a Kongahälla Center közelében, egy lakónegyed bejárati részében.

CST: Itt Göteborgban is egy lakónegyed terén kapott helyet egy szobrod.

TR: Igen, jellemzően nem a nagy, nyilvános köztereken vannak a szobraim, hanem lakónegyedek és magántulajdonban lévő cégek irodája előtt.

CST: Ezzel úgy alkotsz a nyilvánosság számára, hogy egyben humanizálod is az emberek lakókörnyezetét.

TR: Igen. És főleg az a fontos, hogy itt teret engednek a művész személyiségének, individualitásának – nem erőltetnek rád semmit, nem kötnek egy adott témához, történelmi esemény megörökítéséhez. Ahogy az előző Híradó-interjúban említettem, itt nem várnak tőled egy ezredik Szent István-szobrot.

CST: Tehát annak ellenére, hogy Svédországban „jövevény” vagy, nem érzed magad háttérbe szorítva vagy elhanyagolva.

TR: Nem, bár a kapcsolatok hiányoznak. Lehet, hogy ez az én hibám is, lehetnék aktívabb, kihasználhatnám az internet adta előnyöket.

CST: Én egy idő óta ismerem ezt a képzőművészeti világot. Az a tapasztalatom, hogy amennyiben az ember nem menedzser típusú közösségben nőtt fel, akkor inkább a munkája felé forduló alkattá válik. Tehát nem tudja menedzselni önmagát, igazából egy külön menedzserre lenne szüksége.

TR: Egyetértek veled. Ma rengeteg dolog történik virtuálisan az interneten. Ha számodra nem az internet világa a természetes, más háttérből jössz, onnan, ahol a közvetlen kapcsolatok a fontosabbak, akkor ma már joggal érezheted úgy, hogy háttérbe szorulsz, hátrányba kerülsz. Ehhez jön, hogy érzésem szerint Svédországban egyre inkább terjed a konceptuális művészet fogalma – a szöveg, az elbeszélés, az idea lett a fontosabb, miközben a munka esztétikája másodlagossá válik. Svédországban nagyon ügyesek abban is – amit történelmileg teljesen megértek –, hogy a női művészeket helyezzék előtérbe. Rengeteg település tűzte ki célul, hogy női művészek alkotásait állítják fel a köztereikre. Ez a tendencia Svédországban.

CST: Talán Magyarországon is.

TR: Lehet, Magyarországon is, gondolom, de Svédországban ez már a kézzelfogható valóság, nemcsak elmélet. Amellett, hogy egyetértek és megértem, miért helyezik most előtérbe a női alkotókat, attól még nehéz megélni, hogy sok pályázatból kiszorulnak a férfiak. Ezt tovább nehezítheti, ha nem vagy konceptuális alkotó sem. Szóval ilyen korszakban vagyunk most, amihez alkalmazkodni kell. Van, aki jobban, gyorsabban tud reagálni, van, akinek nehezebben megy, és egy időre háttérbe szorul.

CST: Itteni, svédországi magyar szobrászművészekkel volt-e alkalmad találkozni esetleg?

TR: Sajnos nem. Miután megszűnt az iHusettel való kapcsolat, azóta egyikük korábbi művésztársammal sem találkoztam. Valahogy megszűntek a kapcsolatok. Mindenkinek megvan a köre, vagy a háttere, vagy a beállítottsága, vagy nem tudom. A műtermi látogatások alkalmával szerzett kapcsolatok kérdése sem egyszerű. Hogyha valaki nem itt született, és ebből adódóan nincs meg az a nagyon fiatalkori, egyetemi baráti köre, akkor szerintem elég nehéz később kialakítani. Hacsak nem válik az ember egy nagyon ismert művésszé, akit szívesen látogatnak meg a műtermében.

CST: Igen, értem.

TR: Hiába alkotok egy olyan nagyváros közelében, mint Göteborg, egyelőre még nem sikerült kicsalni az embereket, hogy megnézzék a munkáimat. Ennek talán az az oka, hogy az emberek már nem lokálisan tanulnak egymástól. Én Pozsonyban tanultam meg Prágában az egyetemen, ahol még megvolt a mester és tanítvány kapcsolat. Ma pedig az internetről szereznek rengeteg információt az emberek, nem pedig közvetlenül, lokálisan tanulnak egymástól. A nagyvilágból, a virtualitásból szedik le az inspirációt, szerzik az ihletet, akár még a mestereiket is, akikkel nem is szükséges, hogy közvetlen kapcsolatban álljanak.

(Folytatása következik.)

Csikós Tibor

2024. december 16.

Találatok: 275

2024. május 31-én, dr. Feledy Balázs művészeti író és műkritikus megnyitóbeszédével és Orbán Dénes szaxofonjátékéval vette kezdetét Csikós Tibor Grafikai és festészeti folyamatok című kiállítása a budapesti Újpest Galériában. Sajnos az eseményen nem tudtam részt venni, azonban egy forró, júniusi szombat délelőtt Tibor kalauzolásával megtekinthettem a kiállítást. Az alábbi interjú ez alkalommal készült.

Antal József: Örülök, hogy végre tudtunk találkozni több év után, annak pedig különösen, hogy ilyen apropóból! A kiállított festményeid és szobraid körbejárása után ültünk le beszélgetni a művészetedről, így a Híradó Olvasói is részesülhetnek a kiállítás kapcsán megfogalmazott gondolataidból. A ’80-as évek végén született művektől egészen a 2024-ben készült alkotásokig kapunk válogatást a kiállításon. Elsősorban szeretted volna megmutatni az eddigi életműved jelentős szeletét a nagyözönség számára?

Csikós Tibor: Hát igen, szerettem volna bemutatni, hogy ki is vagyok én, ki is Csikós Tibor. A kiállítás ugyan visszatekintő jellegű, de nem terjed ki mindenre, csak egyes elemek vannak a régmúltból, mint például szobrok a szigligeti kerámiatáborból, melyeket még főiskolásként készítettem.

AJ: Mesélj egy kicsit az indulásodról! Milyen főbb hatások érték a művészetedet?

CST: 1977-től 81-ig voltam festőszakos hallgató a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán Gerzson Pálnál. Az első két évet még alkalmazott grafikusként végeztem, ezt követően fordultam teljesen a festészet felé. Aztán visszatértem a szülőföldemre, katona is voltam, majd úgy éreztem, hogy valahogy ki kell törnöm az akkor szűknek érzett provinciámból. Másodszori nekifutásra sikerült elnyernem a francia kormány Párizsba szóló, 8 hónapos művészeti ösztöndíját – ennek köszönhetően pedig valóban belecsöppentem a dolgok közepébe.

Habár Párizs már nem az, ami régen volt, de így is nagyon jelentős benyomások értek. Elsőként ösztönösen is elkezdtem a francia impresszionizmuson alapuló struktúrákat festeni. Majd nagy szerencse, hogy az Atelier 17 műhelybe kerültem, ahol Stanley William Hayter foglalkozott velem, aki absztrakt térlátást tanított nekem – azt hiszem, ezt sehol máshol nem sajátíthattam volna el. Később láttam, hogy ez a fajta absztrakt térlátás milyen jelentőssé nőtt például Joan Miró művészetében, de Hayter Amerikában is nyomot hagyott maga után, amikor a II. világháború idején élt New Yorkban, ahol amerikai festőket tanított. Hayter tanításának lényege, hogy egy kísérleti lemezt kellett készíteni, aztán mintegy 20-25 nyomatot egy kis lemezről, és mindegyik nyomaton valami mást talált meg az ember. Tehát a kontrapunkt, az ellenpont mibenlétét tanította, azaz hogyan tudjuk kifordítani a teret, hogy van jelen feketén a fehér, vagy fordítva.

Ezek olyan alapvető, jelentős nézőpontok, melyekre alapozva az ember fel tudott építeni egy programot saját magának, ami az övé. Természetesen Budapest is nagyon sokat adott, a közép-európai figuratív oktatás – itt tanultam meg végtére rendesen rajzolni a főiskolán. De Párizs totális újrakezdést, a munkásságom újrafogalmazását hozta az életembe.

AJ: Azt hiszem, az alkotásaid és a fentiekben elmondott párizsi hatás alapján kijelenthetjük, hogy alapvetően absztrakt látásmóddal alkotó grafikus-festőművész vagy. Arra lennék kíváncsi, hogy megtartottad-e a Budapesten elsajátított figurális alapokat, vagy Párizs olyan nagy hatással volt rád, hogy egyfajta tabula rasaként, mindent felülíró tapasztalatként tekinthetünk rá?

CST: Megtartottam egyfajta közép-európai hozzáállást és figurativitást is. Nekem ez nem nehézség, hiszen rengeteg mindent sajátítottam el a főiskolán, jelentős szakmai alapra tettem szert, amihez időnként visszanyúlok. De művészetem fő vonulatát az absztrakt struktúrák és folyamatok adják – végtére erről szól a mostani kiállításom is: Grafikai és festészeti folyamatok.

AJ: A kiállítótérben járva meggyőző erővel kerített hatalmába az az érzés, hogy az absztrakt végtelenségéhez képest a figurativitás mennyivel végesebb. Az absztrakt egyszerre több mindenre enged asszociálni, talán az általad kiemelt folyamatnak az is lényege, hogy kevésbé rögzíti a jelentéseket, így a jelentéskeresés maga is egy folyamattá válik. A Folyamat 106 című festményt nézve Krisztus töviskoszorújára asszociáltam, valahogy ebbe az irányba tereltek a színek is. Említetted, hogy az Á la Hayter című képed keleties technikával készült: mit jelent ez pontosan?

CST: Szombatonként mi, tanítványok, eljártunk a mester – Stanley William Hayter –műhelyébe, ahol fogadott minket és láthattuk őt alkotás közben: a segédei előhúztak egy darab Japánból hozatott vásznat, amely a nagy műterem különböző pontjain elhelyezett festőállvány egyikére került. Nem pusztán nézhettük, ahogy alkot, ha kérdeztünk tőle, válaszolt is nekünk. Az oktatásba beletartozott az is, hogy a keleti ember hogyan készít kalligráfiát, vagyis inkább megmutatta a gesztusfestészet folyamatát. A mester ellazította a testét, aminek olyannak kellett lennie, mint egy dzsúdómesterének, mikor kiáll a tatamira. Azért fontos a teljesen laza állapot, hogy a következő pillanatban minden izmát mozgósítani tudja. Ezen a ponton meg kellett fognunk az idős, 86 éves mesterünk kezét, hogy megérezzük, mennyire lazán tudja tartani a testét, és ezzel a laza tartással bemutatót tartott a gesztusfestészetből. Persze ne egyetemi előadásnak képzeljük el, csak egyszerűen mutatta, hogy a dolgok hogyan működnek.

Tehát egy kicsit mindenből igyekeztem meríteni, de főleg az absztrakt vonulat a jellemző. Kiemelném még a kiállításon látható retró sorozatot. A digitálisan reprodukált festményeimet úgy tudtam felújítani, hogy a reprodukcióhoz papírokat ragasztottam, oldalt, és arra festettem. Ezzel az alkotás különböző terekbe terjedt ki, más dimenziókban folytatódik – így különböző asszociációkat kap az ember, ahogy te is mondtad.

AJ: Olvastam, hogy Kínában is jártál. Mivel foglalkoztál ott pontosan?

Három hónapos művészeti ösztöndíjam volt Kínában, ahol egy önálló kiállítást sikerült realizálni Jünnan tartomány fővárosában (Kunming), a Nordica Galériában. Egy kisebb, emeleti teremben kínai festékkel, kínai módon festett képeket állítottam ki, és egy nagy selyemfestményt – ugyanis ott selyemre is tanultam festeni.

AJ: Biztosan Kínából is hoztál magaddal néhány fontos impressziót. Mit emelnél ki közülük?

CST: Mivel itthon is jobbára kínai gyártmányú festékeket használunk, ebben nincs olyan nagy különbség, tulajdonképpen a papír más náluk. Olyan vékony, hogy rá kell ragasztani egy erősebb tartó alapra. Ennek kivitelezéséhez megvannak a megfelelő mesteremberek, akik ezt az átlátszó kínai préspapírt felkasírozzák, és abszolút simára készítik el a felületét. Érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyi csoportos foglalkozás van náluk, de egyénileg is minden kínai foglalkozik valamivel, ha csak a madarát viszik ki a természetbe, de akkor is hódol valaminek, fejleszti, tökéletesíti magát valamiben. Ez egy nagyon szimpatikus hozzáállás az élethez.

AJ: A beszélgetés elején mondtad, hogy ezzel a kiállítással az is a célod volt, hogy megmutasd, ki Csikós Tibor. Ha néhány szóval kellene válaszolnod erre a kérdésre, mit mondanál?

CST: A retró sorozat megtekintésekor nem véletlenül asszociáltál a színpadra, a színházra – ha jól megnézzük a munkámat, függönyszerű dolgok vannak rajta. Igazából ez a színpad jelképezi önmagam megmutatását. Kisiskolásként gyakran képzeltem magamról, hogy színpadon állok, rivaldafényben vagyok kezemben hegedűvel. Sajnos nem volt megfelelő hallásom hozzá, így ez ebben a formában nem sikerült, ugyanakkor a színpad és önmagam megmutatása ugyanolyan fontos maradt. Remélem, hogy ez másnak is tud élvezetet és izgalmat okozni. Ez minden, többet nem szeretnék mondani magamról, mert inkább a munkáim beszéljenek helyettem.

AJ: Köszönöm szépen a beszélgetést, sok alkotóerőt és -időt kívánok még!

CST: Köszönöm én is!

Rövid életrajz

Csikós Tibor 1957-ben született Martonoson (akkor Jugoszlávia, ma: Szerbia). Újvidéki tanulmányai után Gerzson Pálhoz került Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolára. A szakmát francia mestereknél mélyítette el.

Első figuratív korszakában bohócok majd motorosok jelennek meg tusrajzain. Akvarelleket is fest, népi motívumok, fejvariációk, aktok jellemzik munkáit. Később képei geometrikus ábrákból, körökből, halmazokból, vonalakból épülnek fel logikus rendszerben. A zebegényi Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola tanára (tűzzománc, kerámia, rajz, festés).

2002-ben Göteborgba (Svédország) költözött és családot alapított. Tevékeny tagja a göteborgi magyar művészek körének. 2007 tavaszán elnyert ösztöndíjjal a Kínai Népköztársaságban folytatott tanulmányokat. Jelenleg Budapest, Göteborg és Magyarkanizsa a székhelye.

Kérdező és fotók: Antal József

Antal József

2024. október 24.

Találatok: 444