Interjú Bokor Botonddal

Botond azon kevés képzőművészek körébe tartozik, akikről elmondhatom, hogy szakmai képzésében magam is szerény részt vállalhattam. Ugyanis a kilencvenes évek vége felé a budapesti Fő utca legendás Ferenczy rajzszakkörének voltam az egyik oktató tanára. Itt főleg a képző-, vagy iparművészeti egyetemre felvételizni vágyó fiatalok, esetleg műkedvelő művészek rajzoltak portrét és aktot. Volt, aki kockarajzzal kezdte. Azt hiszem elég szigorú és következetes tanár voltam. Gyors előrehaladást senkinek sem ígértem, lépésről lépésre kemény munkát követeltem. Az egyik jó megjelenésű, mindig zakót hordó fiatalember elmesélte, hogy tulajdonképpen Svédországból jött Magyarországra tanulni. Emlékszem, hogy érdeklődtem az ottani viszonyokról, nem is sejtvén, hogy egyszer majd magam is ott kötök ki. Azután elkerült a szakkörből. Jóval később bukkantam rá Göteborgban. Akkor már művészként jelentkezett munkáival, többek között a Híradó hasábjain. Igaz, ezek még egyetemi tanulmányok, többnyire szolidan megfestett csendéletek képei voltak.  Alkotásait jobban szemügyre véve, egészen jól stilizáltak, egyszerűsítettek, jó anyagkezelésűek, felfedezhetjük festői találékonyságát. Következő korszakában geometrikus absztrakciókat fest, az előzőkben említett stúdiumoktól függetlenül. Az i.Hu-se-t göteborgi kiállításain objektekkel és minimalista csorgatott festményekkel láttuk jelentkezni, amelyeket installációként mutatott be. Ezek után úgy vélem, Botond mind a klasszikus festészeti hagyományok, mind pedig a formabontó, kortársművészeti zsánerek és formák világában otthonosan mozog. Ugyanakkor párhuzamosan jelentős zenei tevékenységet fejt ki. Együttese BOA néven közismert. Talán kezdjük itt a kérdéseket:

Bővebben: Interjú Bokor Botonddal

A mester

Fotó: Gubás Örs

Gubás Z. István volt az első magyar képzőművész, akit 2002-ben, Svédországba érkezésünkkor megismertem. Igaz, nem rögtön személyesen, hanem a göteborgi Majorna városrész könyvtárában fellapoztam Ewa Rudling Svenska konstnärer című könyvét, és egyszerre az egyik színes fényképen egy szikár, szakállas férfiember ragadta meg figyelmemet, aki nagyon furcsa módon arról beszélt a könyv lapjain svéd közönségének, hogy ősei székely „lófők” voltak. Jóformán magam sem tudtam akkor, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent, de a könyv lapjairól hamarosan kiderült.

Bővebben: A mester