S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– „Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
(Kaffka Margit: Petike jár)
Ezt a rovatot szülőknek, nagyszülőknek, érdeklődőknek indítottuk. A gyermeknevelésről, a nevelés nemes feladatának örömeiről, kacagtató helyzeteiről, buktatóiról, problémáiról, különös tekintettel a svédországi két-, illetve többnyelvű közegre. A nagyszülők szeretnek mesélni unokáik humoros és néha bizony felnőtteket is meghökkentő éleslátást bizonyító mondásairól. Itt az alkalom, hogy megosszátok a Híradó olvasóival a sok kedves történetet. E rovat jóvoltából remélhetőleg gondjaitokra is gyógyírt találtok.
Az írásokat a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villanyposta címre várom.
Rovatszerkesztő: Tóth Ildikó
A hegyekben
- Gyerekek, jó hírem van! Végre mindent elrendeztünk, megyünk sízni a hegyekbe!- újságolta boldogan családjának az egyik ismerősöm. A gyermekei kitörő örömmel fogadták a bejelentést, a legkisebbet, Violát kivéve.
- Én oda nem akarok menni!
- Miért nem? – kérdezték csodálkozva a családtagok.
- Azért, mert ott minden piszkos! – felelte Viola kissé utálkozva.
- Piszkos? De hát honnan veszed ezt? – értetlenkedett az édesanyja.
- Nagymama mondta.
- Nagymama??? Hát én ezt nem tudom elhinni.
- De igen! – bizonygatta Viola. – Mindig mondja, hogy a hegyekben minden piszkos.
- Nahát! És ezt vajon mire fel állítja? Tudod mit? El tudnád ismételni pontosan úgy, ahogyan ő mondta?
- Hát persze! – mondta Viola magabiztosan. – Azt mondta, hogy nem tud velem játszani, mert hegyekben áll a szennyes.
Olvasni tudni, a szavakat érteni kell
A mi családunkban még dívik a könyvajándékozás szokása. Születés-, vagy névnap, de akár karácsonyi ajándékként is, gyakran adunk könyvet egymásnak. Míg kicsik voltak az unokáink, valósággal elhalmoztuk őket a különböző, sok színes képpel ellátott meséskönyvekkel. Mikor nagyobbacskák lettek, inkább olyan könyveket ajándékoztunk nekik, melyeket tartalmuknál, nyelvezetüknél fogva könnyen érthetőnek véltünk. Tizenéves korukban már kölcsön is kértek a mi könyvtárunkból. Mi, többek között Gerald Durrell kedves szellemességgel megírt könyveit találtuk nagyon alkalmasnak olvasási kedvük kielégítésére.
- Na, hogy tetszik a könyv? – érdeklődtem
- Hát… tetszik…– jött a kissé vontatott, nem egészen őszintének ható válasz.
- Szóval nem nagyon. Igazam van?
- De, de, tetszik, csak van benne egy csomó hülyeség is.
- Mi lenne az? – kérdeztem csodálkozva.
- A villák.
- Hogy-hogy a villák? Mi baj van velük?
- Azt írja, hogy: „Madame Durell – mondta végül –, én megmutattam minden villát, amit csak ismerek, de önnek egyik sem kell. Mi az, madame, amit ön keres? Mi a kifogása ezek ellen a villák ellen? Mama csodálkozva nézett rá. – Maga nem vette észre? – kérdezte – Egyikben sincs fürdőszoba.” – Na, ez az. Hogy lehet egy villában fürdőszoba?
- Miért ne lehetne? – kérdeztem csodálkozva.
- Mama, gondolkodj! Minden villa egyforma: van egy nyele, meg az ágai. Hogy jön ide a fürdőszoba?
- Édes gyerekem! Az író nem az étkezéshez használt evőeszköz villáról, hanem házról beszél. Egy VILLÁRÓL! Ezt értened kell, hiszen svédül is így nevezik az ilyen házakat!
- Jé… tényleg! – csodálkozott, majd szemrehányó hangsúllyal folytatta: – Mama, éppen te magyaráztad, hogy vigyázzak, mert vannak olyan szavak, amelyek pont úgy néznek ki a svéd nyelvben is, mint a magyarban, csak mást jelentenek: az igen, a barna, meg a többiek. Honnan tudjam, hogy ez a villa az Villa?
- Tóth Ildikó
- Találatok: 0
