Nagymama főztje

Ilyenkor, ősz felé, iskolakezdéskor, mindig eszembe jut, hogyan is volt, milyen is volt, mikor még a gyerekeimet indítottam útnak. Mivel az ember hajlamos a múltra amolyan: bezzeg az én időmben – módra emlékezni, többnyire kedves, megható kis emléktöredékek jönnek elő. Amit viszont sehogyan sem tudok megszépíteni, mert nagyon sok gondot okozott, az a gyermekeim étkeztetésének megoldása volt. Bizony, akkoriban az iskolákban nem volt diákétkeztetés, mint ahogy a legtöbb országban jelenleg sincs. A gyerek otthon reggelizett (ha éppen nem felejtette el, vagy nem volt kedve enni). A gondos szülő által előkészített, becsomagolt tízórait/uzsonnát, a gyerek meg legtöbbször otthon, vagy a táskájában felejtette. Gyakorlatilag jóval dél után, valamikor három, vagy négy óra felé, esetleg még később, mikor a szülők is hazaértek a munkából kapott újra enni a kisgyerek.

Már Svédországba érkeztemkor megcsodáltam, (és teszem ma is), hogy a gyerekek enni kapnak az iskolában. Unokáim beleszülettek ebbe a társadalomba, számukra ez a természetes, ezért már egészen kicsi korukban meséltem nekik arról, hogy nőttek fel a szüleik, milyen nehéz probléma volt az étkeztetésük megoldása. Unokáim hallgattak figyelmesen, meg is ígérték, hogy nem feledkeznek meg az elmeséltekről. Időnként érdeklődtem, mi volt az iskolai menü, hogyan ízlett. Oscár unokám egy vendégnek arra a kérdésére, hogy milyen ételt szeret a legjobban válaszolta ezt az őszinte, és persze, nekem nagyon tetsző véleményét:

-Úgy általában, nem szeretem a svéd ételeket. Van, amit igen, de a legtöbbet nem. De azt sem mondhatom, hogy a magyar ételeket szeretem, mert nem tudom, milyen is az. Én csak egyet tudok mondani: mindent szeretek és megeszek, amit a magyar nagymamám főz.