még csenevész, vékony kis legényke voltam, bordáim messze kilátszottak a kalotaszegi napon lebarnult poros bőrömön. A hajamban szerintem egész kis élővilág lakozott, dehát a hajmosás nem tartozott mindennapi kedvenc tevékenységeim közé. A ruházatom sem kívánt sokszavas felsorolást, lévén, hogy egyetlen rövidnadrágból állott, melyet időnként valami furfangos módon foltozott meg nagyanyám.

Mint ahogy ruházatomon, ugyanúgy véznaságomon is igazán igyekezett segíteni, kedvenc ételeimet készítette, és hétvégén megtoldotta kakaós kockával vagy egyéb szénhidrátokban dúskáló finomsággal. Akkoriban ehettem, amennyit akartam, fele eltűnt már fáramászás közben, nem is említve a gyomlálást a veteményesben.
Szomszédunk, Pityu bá’ is észrevette serénykedésemet, egyik nap elismerő hümmögést hallatva szólított meg.
– Azta, egy ilyen izmos legényre lenne szükségem, szénarakáshoz! Akár fizetést is adnék, jópár májas-véres hurkát és füstölt szalonnát, egy táblával – mondta, csak úgy közömbösen, maga elé beszélve.
Nekem már a gondolattól összefutott a nyál a számban, és sietve megkérdeztem, mikor kezdünk. Másnap kora reggel el is mentünk és becsülettel végigdolgoztam a napot, épp csak annyi szünetet tartva, hogy szalonnát süssünk, a zsírját zöldhagymás kenyérre csorgatva. Hogy Pityu bá’ mit, azt nem tudom, én az ányékban meglangyosodott kútvizet ittam rá.
A nap végén megkérdezte Pityu bá’, hogy hány kiló vagyok kb. Kicsit furcsállottam a kérdést, de hát sok furaságot beszéltek már akkor is a felnőttek. Büszkén vágtam ki a választ, hogy szerintem harminchét.
Kicsit hunyorítva nézett rám, rosszallóan csóválta a fejét.
– Nagyanyád adhatna rendesebben enni neked – mormogta és megint elővette az elemózsiás táskát.
Ezúttal tepertő volt a rozskenyér mellé. Úgy éreztem, meg sem tudok mozdulni majd. Aztán hirtelen megkérdezte:
– Aztán mászni tudsz-e?
Hirtelen körülnéztem, hogy mire kellene felmászni bizonyítékként, de a környéken a legmagasabb pont egy távoli hangyaboly volt. Bütykös ujjaival a szénásszekér felé bökött.
– Oda fel tudsz-e kapaszkodni? Oszt elbújni, mintha rablók elől menekülnél? Aztán csak akkor gyere elő, ha szólok, hogy elmúlt a veszély.
Hát madarat lehetett volna fogatni velem, micsoda kalandos napom kerekedett. Elindultunk, én szívdobogva bújtam el a szénában, nem is törődve az orromat facsaró szénaporral, amiről később kiderült, hogy allergiás vagyok rá… Mikor már majdnem elaludtam a melegtől meg a szekér zötykölődésétől, hallottam Pityu bá’ hangját, hogy:
– Jól van, eléjöhetsz!
Büszke voltam a teljesítményemre, és arra gondoltam, ha nagyobb leszek, lehetséges, hogy én leszek az erdélyi Zorro, igazságot és kenyeret osztogatva a rászorulóknak.
Ez a szénábabújási művelet gyakran megismétlődött azon a nyáron. Én szívben és karizmokban erősebb lettem, igazi hősnek láttam magam, akinek mindennap sikerült túljárni az ostoba rablók eszén. Ám a kíváncsiság nagy úr, és a szénábabujósdinak többszöri ismétlése után kíváncsi lettem, milyen veszélyek elől is kell nekem elrejtőznöm nap mint nap.
A szénából kikandikálva láttam, hogy a szekérrel felhajtottunk egy hatalmas alkotmányra. A szerkezet mellett álló öreg bácsi megnézte a szerkezet oldalát, majd felírt valamit egy kopott füzetbe, aztán továbbmehettünk. Elég értelmetlen műveletnek tartottam ezt, mert akkor még nem ismertem a Kollektív Gazdaság nevű rablóbanda kifinomult módszereit. Sőt, meg sem fordult az eszemben, hogy engem extra nehezéknek használva, Pityu bá’ a maga egyszerű, kalotaszegi módszerével saját kezűleg rabolt el napi 37 kiló szénát a megátalkodott bandától…
Engem azóta sem furdal a lelkiismeret egy percre sem emiatt, de annál szívesebben emlékezem arra a napra, amikor egy nyári délután megkaptam életem első fizetését, és büszkén majszoltam a sült hurkát zöldhagymával a tornác árnyékában.

(2023)