Közösségformálás az elfogadás útján

„Nem megyek, mert nem szeretek magyarkodni!” - zárja rövidre érvelését egy távoli ismerősöm, akinél épp afelől érdeklődöm, milyen helyi egyesületi rendezvényekre járna el szívesen. A sebtében megfogalmazott kritikával nehéz mit kezdenem, hiszen - bár gyakran használjuk a magyarkodás kifejezést, leginkább negatív felhanggal-, úgy érzem, maga a kifejezés mögötti tartalom is épp annyira egyénfüggő, mint ahogyan magyarságunk megélése és annak kifejezése juttatása is.

Emlékszem, mikor hat évvel ezelőtt úgy döntöttem, elhagyom szülőföldemet, leginkább attól féltem, hogy elveszítem a kapcsolatom az aktuális zenei, színházi, irodalmi felhozatallal. Ez az aggodalom mai napig él bennem, nem is oktalanul, így számomra a legfontosabb, hogy lehetőségeim szerint próbáljak kapcsolatban maradni a magyar kultúrával. Ennek érdekében rendszeresen hallgatom a magyar rádiót, nézem a magyar televíziót, és olvasom a híreket, hogy értesüljek az aktualitásokról. Ez számomra a mindennapokat jelenti, ez által érzem magam jól a bőrömben. Bizonyára sokan vannak, akiknek ez már magyarkodásnak számít, hiszen nem azért telepedtek új országba, hogy az „odahazát éljék”. De biztos vagyok benne, hogy azokban is, akik minél jobban próbálnak eltávolodni a születéssel örökölt kultúrától, és a felölteni a saját maguk által választottat, megvan az igény a magyarsággal való kapcsolattartás valamilyen formájára. Ugyanakkor megint mások számára az ő (nem)kötődésük, szinte nemzetárulással ér fel. Ennyiféle nézet- és véleménykülönbség mellett viszont nagyon nehéz megteremteni a harmóniát egy közösségen belül, pláné ebben az amúgy is hatalmas területen szétszóródott, maréknyi diaszpórában.

Mit tehet egy helyi egyesület, amely úgy kell tagokat megtartson, és lehetőleg újakat toborozzon, hogy programkínálatával mindenki ízlését kielégítse: azokét, akik az egyesületek legfontosabb feladatának a magyar ünnepek megülését tekintik, azokét, akik főként magyar bulikra vágynak, vagy akiknek egy jó magyar étel a mindenük, azokét, akik csupán laza keretek között szerveződött magyar társaságra vágynak? És akkor az életkorról, családi háttérről, hozott élményekről még nem is beszéltünk! Úgy gondolom, a kulcsszó az elfogadás lenne. Elfogadás, mely nem a különbségeken akad fenn, hanem a közös pontokból kiindulva építkezik. Jól emlékszem még, fent említett ismerősöm milyen kitörő lelkesedéssel, gyermeki örömmel ujjongott, mikor először hallott magyar szót új hazájában. Miért is ne lehetne ebből a kezdeti feltétlen örömből kiindulva arra összpontosítani, ami összeköt minket, ahelyett, hogy magyarságunk manifesztálódását méregetnénk, és személyeskedésekkel falakat húznánk egymás közé!

A jól megfogalmazott, építő jellegű kritikának természetesen helye van, sőt szükségszerű is, de változást, amennyiben szükség van rá, csak úgy tudunk elérni, ha őszinte és nyílt kommunikációval, aktívan hozzájárulunk a megújuláshoz. Mert minden egyesület olyan, amilyenek tagjai, tehát már azzal, hogy részt veszünk az eseményeken, elmondjuk, kik vagyunk, és milyen elvárásaink vannak, egy picit magunk képére is formáljuk az egyesületet, ha pedig segítő kezet is nyújtunk egy-egy ötletünk megvalósításához, még közelebb jutunk egy számunkra is tetsző egyesületi arculathoz, ráadásul egészen biztosan bevonzzunk még a környékről pár hozzánk hasonló érdeklődési körrel rendelkezőt.

Bízom benne, hogy a karácsonyi ünnepkör közeledtével soraim nyitott fülekre talál, hiszen ilyenkor mindenki kicsit figyelmesebb embertársai iránt, így kiváló alkalom lehet gyakorolni – egyéni és egyesületi szinten is –, az egymásra hangolódást és egymás elfogadását.

Kívánok mindenkinek élménydús lapolvasást, és szeretetben dús karácsonyi ünnepet, majd pedig nagyon boldog új évet!

Bitay Erzsébet