Kedves Olvasó!

Noha az ősztől azt várnánk, hogy szelíden, szinte észrevétlen átmenetként váltsa a lusta nyarat, ehhez képest ez évben is események kavalkádjával, kíméletlenül követelte jelenlétünket, erőnket, ötleteinket. Mind egyesületi életünkben, mind a nagyvilágban hangosan és történésekkel telve, szinte berobbant az ősz.

Egyrészt nehéz úgy követni a közéleti eseményeket, hogy lépten-nyomon ne a menekültkérdésbe, és ezzel egy időben a Magyarországot sújtó bírálatokba ütköznénk. És bár mindenik médiafelület szereti magát pártatlannak hinni, szinte lehetetlen a témának oly tálalásával találkozni a jelenlegi információdzsungelben, hogy azon ne érződne, hogy egy előre felállított koncepción alapul, és egy jól megtervezett üzenetet kíván ránk erőszakolni. Ezeket pedig ki-ki világnézete szerint magáénak vallja, és tovább betonozza velük eddigi ideológiai meggyőződését. Ez ellen viszont nehéz küzdeni, mikor a prekoncepciók szerinti gondolkodás emberi mivoltunk egyik alapja. Ahogy az ismeretlentől való tartózkodás és az önvédelem is. Persze lehet ideológiát gyártani érte és ellene, több ezer éves emberi génjeinket nehéz felülírni egy új eszme kedvéért.

Biztosan vannak, akik ridegnek és barátságtalannak tartanak miatta, de én szeretem tudni, kit engedek be az otthonomba. És habár a felebaráti szeretet törvényének legegyszerűbb értelmezése, hogy ajtómat tágra nyitva, minden rászorulót beengedek, én mégiscsak mérlegelem saját biztonságomat. Ha nem tudok határt szabni, hogy hányat és kit engedek be, nem biztos, hogy segítségnyújtásom hosszú távú lesz, és valóban célt ér. Gondolkodhatunk csupán az elénk tárt megoldásban (beengedem/nem engedem be), felaggatva magamra a segítőkész vagy gonosz címkéket, vagy kereshetünk olyan utat, melyben a segítségnyújtással nem teszem kockára saját létem.

Sajnos jelenleg a hangadók mintha csak egyetlen tengely mentén szemlélnék a kérdést, és boldogan aggatják egymásra a különböző jelzőket, figyelmet sem fordítva az egyéb lehetséges megoldásokon való gondolkodásra.

Nem ily borús viszont az ősz, ha a látótávolságunkat szűkebbre vesszük. A nyár ízét még a szájunkban érezve indult el szinte mindenhol az egyesületi élet. Gyerekfoglalkozások, táncház, táborok, bálok, előadások, koncertek, még  Facebookon keresztül követve is nehéz volt lépést tartani a rengeteg eseménnyel. És bár jelen lapszámunkban még leginkább csak a nyári, kora őszi rendezvényeinkről számolunk be, biztos vagyok benne, hogy nem sokan unatkoztatok az ősz folyamán sem.

Nehéz svédországi egyesületi létről és menekültkérdésről egy időben beszélni, főként így, október 23-hoz közeledve, anélkül, hogy ne emlékeznénk meg saját egykori menekültjeinkről, azokról az ´56-os menekültekről, akik nem harsányan, és követelőzve, de fegyelmezetten, áldozatkészen, örök hálával szívükben leltek új hazára, majd építettek otthont maguknak és mai napig élő közösséget minden svédországi magyar számára. Kedves ´56-os magyarok, hadd köszönjük meg ismét nektek a kikövezett utat, melyet nekünk csak követni, egyengetni kell, és kívánunk minden olvasónak méltó megemlékezést, meghitt ünneplést!

 

Balogh Erzsébet