Nagyon szeretek olvasni. Mondhatni, szenvedélyesen. Azóta, hogy megtanultam összeolvasni a betűket, hogy nagy ámulattal felfedeztem, hogy a M-A-M-A az mama, és igaziból is anyát jelent! Nem tudom, osztálytársaim hogyan élték meg, de rám valósággal sokkoló hatással volt a ráébredés az írás és olvasás közötti összefüggésre! Attól kezdve állandóan olvastam. A kirakatok feliratait, a reklámokat, szüleim könyvtárának címeit, a vásárolt élelmiszerek márkajelzését, mindent. Persze, nem mindent értettem meg, például a mai napig sem tudom, tulajdonképpen mit tartalmazott a „Kiahtas tea” feliratú dobozunk.
Ezt a felfedezés miatti mámorító érzést sikerült még egyszer átélnem! Elsőosztályos elsőszülött unokámmal nézegettük a tankönyveit. Részemről lelkesedéssel, kíváncsisággal, részéről meglehetős unalommal, érdektelenséggel.
– Mi a probléma? Neked nem tetszenek a könyveid?
– De… tetszenek… – a válasz eléggé bizonytalanul, kelletlenül érkezett, majd hozzátette: – Hülyeség az egész!
– Na, lássuk csak! Olvassuk egy kicsit, hátha együtt rájövünk, mi a hiba.
Azt mondják, véletlenek nincsenek! Vagy mégis? Az unokám kinyitotta az aznap tanult leckéhez a könyvet, és mintha saját magamat hallottam volna vissza a régmúltból:
– M-A-M-A
– Jól van! Remek! Gyere, most próbáljuk meg együtt, megszakítások nélkül elolvasni:
– Ma-ma – ---mama
Kissé bizonytalanul ismételte el: mama. Csodálkozva rám nézett és újra mondta, szinte ízlelgetve a szót: mama.
– Ez tényleg mama? És igaziból is azt jelenti, hogy MAMA? – Bólintásomra felragyogott az arcocskája, és együtt kacagtunk és örvendeztünk annak, hogy megoldottuk (én már másodszor is) az írás-olvasás titkát és csodáját.
