A fiam tízéves. Sétálunk, beszélgetünk, meg nagyokat hallgatunk. Új iskolába került, úgy veszem észre, nincs problémája a változással. Azért óvatosan rákérdezek.
- Na, hogy tetszik az új iskola?
- Jó, tetszik.
- Lányok, vagy fiúk vannak többen az osztályban?
- Hát, olyan egyformán.
- Milyenek a lányok? Tetszik neked valamelyik?
- Igen, tetszik.
- Hogy hívják?
- De Papa, neveket nem illik mondani.
Sok szó esik manapság a távoktatásról. Az én gyerekkoromban ugyan már kitalálták a televíziót, de mi gyerekek, még csak nem is hallottunk erről. Rádió, meg telefon már létezett, de kevés embernek volt lehetősége arra, hogy beszerezze ezeket a készülékeket. Számítógépet 45 éves koromban láttam először, használni 50 éves korom után kezdtem. Ezekkel a modern készülékekkel, mint az okostelefon, laptop, tablet, melyeket már majdnem minden kisiskolás gond nélkül használ, én csak nagymamakoromban találkoztam. És, ha hiszitek, ha nem, mégis tudtam, tudtuk, hogy mit jelent a távoktatás, hiszen sokszor kellett minket is „távoktatni”, csak az kicsit másképpen nézett ki, mint manapság.
Első osztályos voltam, mikor városunkban kitört a kanyaró járvány. Ez egy nagyon fertőző betegség, a gyerekek könnyen elkaphatják egymástól. Hogy ez ne történjen meg, a betegeket három hétre elkülönítették. A súlyos eseteket járványkórházba utalták, a kevésbé érintetteket otthon ápolták. Az iskolámban szerencsére hamar intézkedtek, szigorúan ellenőrizték a kézmosást, csak a saját törülközőnket használhattuk, így kevesen fertőződtek meg. Én sajnos a „kevesek” közt voltam, kanyarós lettem. Karanténba kényszerültem. Hogy még véletlenül se látogassa meg valaki a ragályos betegségben szenvedő családot, feltűnő színű (vörös vagy sárga) cédulát ragasztottak a ház bejáratára, kapujára.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
Sorra beszéli, kacagva, vígan, –
Reszketve, ijedten suttogom én el:
– „Csak lassan,
Csak lassan, okosan, Peti fiam!”
(Kaffka Margit: Petike jár)
Ezt a rovatot szülőknek, nagyszülőknek, érdeklődőknek indítottuk. A gyermeknevelésről, a nevelés nemes feladatának örömeiről, kacagtató helyzeteiről, buktatóiról, problémáiról, különös tekintettel a svédországi két-, illetve többnyelvű közegre. A nagyszülők szeretnek mesélni unokáik humoros és néha bizony felnőtteket is meghökkentő éleslátást bizonyító mondásairól. Itt az alkalom, hogy megosszátok a Híradó olvasóival a sok kedves történetet. E rovat jóvoltából remélhetőleg gondjaitokra is gyógyírt találtok.
Az írásokat a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villanyposta címre várom.
Rovatszerkesztő: Tóth Ildikó
A hegyekben
Olvasni tudni, a szavakat érteni kell
A mi családunkban még dívik a könyvajándékozás szokása. Születés-, vagy névnap, de akár karácsonyi ajándékként is, gyakran adunk könyvet egymásnak. Míg kicsik voltak az unokáink, valósággal elhalmoztuk őket a különböző, sok színes képpel ellátott meséskönyvekkel. Mikor nagyobbacskák lettek, inkább olyan könyveket ajándékoztunk nekik, melyeket tartalmuknál, nyelvezetüknél fogva könnyen érthetőnek véltünk. Tizenéves korukban már kölcsön is kértek a mi könyvtárunkból. Mi, többek között Gerald Durrell kedves szellemességgel megírt könyveit találtuk nagyon alkalmasnak olvasási kedvük kielégítésére.
- Na, hogy tetszik a könyv? – érdeklődtem
- Hát… tetszik…– jött a kissé vontatott, nem egészen őszintének ható válasz.
- Szóval nem nagyon. Igazam van?
- De, de, tetszik, csak van benne egy csomó hülyeség is.
- Mi lenne az? – kérdeztem csodálkozva.
- A villák.
- Hogy-hogy a villák? Mi baj van velük?
- Azt írja, hogy: „Madame Durell – mondta végül –, én megmutattam minden villát, amit csak ismerek, de önnek egyik sem kell. Mi az, madame, amit ön keres? Mi a kifogása ezek ellen a villák ellen? Mama csodálkozva nézett rá. – Maga nem vette észre? – kérdezte – Egyikben sincs fürdőszoba.” – Na, ez az. Hogy lehet egy villában fürdőszoba?
- Miért ne lehetne? – kérdeztem csodálkozva.
- Mama, gondolkodj! Minden villa egyforma: van egy nyele, meg az ágai. Hogy jön ide a fürdőszoba?
- Édes gyerekem! Az író nem az étkezéshez használt evőeszköz villáról, hanem házról beszél. Egy VILLÁRÓL! Ezt értened kell, hiszen svédül is így nevezik az ilyen házakat!
- Jé… tényleg! – csodálkozott, majd szemrehányó hangsúllyal folytatta: – Mama, éppen te magyaráztad, hogy vigyázzak, mert vannak olyan szavak, amelyek pont úgy néznek ki a svéd nyelvben is, mint a magyarban, csak mást jelentenek: az igen, a barna, meg a többiek. Honnan tudjam, hogy ez a villa az Villa?
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
