A csodatevő piros bogár

Hétköznap reggel van és a szokásos, munkába-óvodába indulás előtti enyhe stressz-hangulat terjed a tavaszi levegőben. Viktor fiam négy éves, és még igazán nem érdekli a felnőttek örökös időhiány miatti jajgatása. Sok huza-vona után csodák csodája, valahogy mégis útnak indulunk. A garázs lejáratáig elég hosszú az út, és a rózsabokrokban, a fűszálak között sok érdekes és izgalmas dolog rejtőzik. Pechemre a nyuszi-mama is pont most hozta ki három kis mitugrász kicsinyét a napfényre sütkérezni.
Viktor mindennek végére szeretne járni, én – egyelőre – türelmesen nógatom:
– Gyere, kisfiam, a papa elkésik a munkából.
– Akkor maradjunk itthon és nézzük meg, hol laknak a kis nyuszik.
– Nem lehet… és most siessünk, tényleg késő van már.
A garázs bejáratához lépcsők vezetnek lefelé. Én előre sietek, nagy igyekezetemben nem veszem észre, hogy Viktor nincs mögöttem. Visszalépek néhány lépcsőfokon, és látom, hogy valamit nagyon vizsgál a harmatos fűben. Észreveszi, hogy feljöttem és őt nézem, és mielőtt még kirobbannék, gyorsan megszólal:
– Papa, gyere gyorsan ide, valami nagyon érdekes van itt!
– Viki, mondtam már, hogy nincs időnk, azonnal gyere!
– De Papa, ez egy igazán érdekes… piros bogár!
Az órámra nézek, eddig hat perc késésben vagyunk. Újra szólok, ezúttal a hangom hangosabb és türelmetlenebb, mint eddig:
– Azonnal gyere, mondtam már, hogy most nincs időnk ilyesmire!
– De papa, ez egy igazi, piros… csodatévő bogár! – próbálkozik utoljára a fiam, majd a tekintetemet látva, kénytelen-kelletlen elindul felém. Sajnálom is, mert látom rajta, hogy bántja a dolog, de nincs mit tennem, be kell érnem időben. Még megfordul egyszer, visszanéz, hátha mégis rá tudna venni arra, hogy megnézzük azt a piros bogarat a fűben ezen a napsütötte tavaszi reggelen. A lépcső fokain lépkedve szinte pánikhangulatom támad, talán mégis vissza kellene menni… viszont nincs időnk ilyesmire. A garázsajtó súlyosan becsapódik mögöttünk, és oda a harmatos fű, a napfény, a sütkérező nyúlcsalád.
 
Ennek a kis történetnek több mint négy éve már. Azonban valahányszor a garázs felé ballagunk, nem telik el egyetlen alkalom sem, hogy ne jutna eszembe… és titkon várom, hátha egyszer majd visszarepül hozzánk az az igazi piros, csodatévő bogár. Még akkor is, ha elkésem a munkából.
 
Bálint Endre Levente