Gyerekszáj

Ezt a rovatot szülőknek, nagyszülőknek, érdeklődőknek indítottuk. A gyermeknevelésről, a nevelés nemes feladatának örömeiről, kacagtató helyzeteiről, buktatóiról, problémáiról, különös tekintettel a svédországi két-, illetve többnyelvű közegre. A nagyszülők szeretnek mesélni unokáik humoros és néha bizony felnőtteket is meghökkentő éleslátást bizonyító mondásairól. Itt az alkalom, hogy megosszátok a Híradó olvasóival a sok kedves történetet. E rovat jóvoltából remélhetőleg gondjaitokra is gyógyírt találtok. Az írásokat a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villanyposta címre várom. Rovatszerkesztő: Tóth Ildikó

Esti mese

Kisfiam egyik kedvenc esti meséje a Három kismalac. Sokszor hallotta már, mégsem unja meg, mivel úgy látszik, ez a mese kifogyhatatlan a megtárgyalni valókból. Már tisztáztuk azt, hogy mi a szalma, a rőzse, no meg a tégla, milyen a gyenge, meg az erős szél, miért jó, ha összetartanak a testvérek. Egyik este azt kérdezte:
– A farkas miért akarja megenni a malacokat?
– Bizonyára azért, amiért mi, emberek is megesszük a disznót. Ízlik a húsuk.
– Mi is megesszük?
– Igen. Emlékszel, ma ebédre spagettit ettünk szósszal. Na, az a szósz is disznóhúsból készült.
– Igen, és az a barna vaj…
– Milyen barna vaj?
– Amit a kenyérre kenünk. De nem a sárga, hanem a barna.
– A májpástétomra gondolsz?
– Igen. Az is a disznóból van. Tudom, már mondtad.
Azt hittem, ezzel ki is veséztük a témát, de tévedtem. Kisfiamon látszott, hogy nagyon töri a fejét valamin. Aztán azt kérdezte:
– De Papa, a májpástétom hogyan jön ki a disznóból?

Kovászos
Családunkban mindenkinek ízlik a kovászos uborka. Kisfiam boldogan segédkezik az elkészítésben, a receptet készségesen megosztja a több nyelven értő érdeklődőkkel:
– Elővesszük az üveget. Megmossuk az uborkákat. Berakjuk az üvegbe. Aztán teletöltjük vízzel. Teszünk bele sót. És akkor jön a legeslegnehezebb rész: várni kell! Sokat kell várni, amíg „pickles” lesz. Nagyon sokat, két hetet is!

Rokonság?
– Ez mi? - mutat egy cukorka nyuszira Sam
– Marcipán.
– Olyan mint ez? – kérdezi és eléveszi a Peter Pan babát
– Nem értem – értetlenkedem.
– Peter Pán.... és Marci Pán – világosít fel Sam, majd hozzáteszi:
– Lehet hogy testvérek?

Technika
Az autóban ülünk és mondom a gyermeknek, nézzen ki az ablakon, mert mindjárt elmegyünk egy nagy traktor mellett. Mikor elhagytuk, kérdezi a gyermek, hogy hol van a traktor? Mondom, „Ott né, az a sárga!” – Pappa, az nem traktor, hanem egy markoló…!

Egy kis gasztronómia
– Mi ez? – mutat kisfiam a húslevesben úszkáló tésztára
– Metélt. Vékonymetélt. Ez a neve, és majdnem olyan, mint a spagetti. Vagy, mint a svéd nudlar. A gyerek piszkálgatja a tésztahalmazt, kanalával emelgeti a könnyű, vékony szálakat, hallom, a neveket is mormolja: metélt, nudlar… Majd megszólal:
– Tudod, honnan jön a nudel?
– ?
– A Nudelfallett-ből! Messze, benn az erdő mélyén, ahol a jávorszarvas él, ott van a Nudelfallet, és onnan jönnek a nudlárok.

Széna-szalma
A kétnyelvű közegben felnőttek a megmondhatói, milyen sokszor adódnak félreérthető, vagy egyenesen kacagtató helyzetek.
Feleségem svéd, s bár gyerekeinkkel mindketten anyanyelvünkön beszélünk, a magyar nyelv mégis hátrányba kerül az óvodában, környezetünkben használt svéd nyelvvel szemben. A gyerek érti, amit magyarul mondok, de a legtöbbször svédül válaszol. Vannak viszont olyan szavak, melyeket már a feleségem is simán magyarul mond. Többnyire az ételnevekre érvényes ez. Ilyen például az egyik kedvenc, a szalma krumpli. Én nem sokat magyaráztam, miért éppen ez az étel neve, a kisfiam viszont „kitalálta”.
Játszótérről tértünk haza, mindnyájan éhesek voltunk. Mit lehetne enni vajon, addig is, amíg elkészül az ebéd?
– Együnk szalma krumplit – tanácsolta a fiacskám.
– Sajnos nincsen itthon hozzávaló.
– De van! Emese (a nagynéném) mondta, mikor telefonon beszéltünk, hogy le kell vágni a füvet, mikor megszáradt, jól megsütjük, megsózzuk, és ehetjük is!
– Aha! – kapcsoltam, – csak az a probléma, hogy a száradt fű az széna, nem szalma!

Kincsek
Meglehetősen ritkán találkozom Stockholmban élő unokáimmal. Az internetes lehetőséget bőségesen kihasználjuk ugyan, de a személyes találkozásnak megvan a maga semmivel össze nem hasonlítható varázsa.
A múltkor úgy adódott, hogy egy egész napot tölthettünk el együtt. Mikor eljött a hazatérésem ideje, nehezen tudtunk elszakadni egymástól. Búcsúölelésünk után, hogy biztosítson szeretetéről, a markomba nyomott egy szép fényes gesztenyét. Alig léptem el, mikor utánam kiáltott:
– Várj Mama, még kapsz egy kincset! – visszaszaladt a szobájába, kisvártatva boldogan ajándékozott meg újra, majd ismét megöleltük egymást. Ez a jelenet háromszor ismétlődött, én gazdagabb lettem négy emléktárggyal és extra öleléssel.
Elindultam hazafelé, kis unokám bánatosan nézett utánam. Megfogta az anyja kezét, könnyes szemmel felnézett rá, és azt mondta:
– Jaj, Anya, én mintha máris megbántam volna, hogy odaadtam nagyinak a kincseimet!
Tompa A.