Pár éve egyszer már rákattantam erre a sorozatra, de az első évad nyitva hagyott befejezése után kikerült a fókuszból, valahogy nem kerestem rá, hogy lett-e folytatás. Mostanában viszont német nyelvgyakorlásként lepörgettem pár sorozatot a Netflixen, így került elő ismét a Dark. A széria harmadik, befejező évada jött szembe velem nemrégiben és ezúttal ismét felcsigázott, vajon hogyan hömpölyög tovább a történet.

A Dark egyébként a Netflix első németajkú sorozata, melyet a Baran bo Odar – Jantje Friese alkotópáros jegyez és összességében szerintem a csatorna egyik legkiemelkedőbb színvonalú alkotása.
Pár szót a történetről dióhéjban. Igyekszem mellőzni a spoilereket.
Emlékszem, az első évad kapcsán valaki a Twin Peaks c. Lynch klasszikust emlegette és tényleg vannak átfedések. Lega­lábbis a helyszín például. Egy németországi fiktív kisváros, Win-den, ahol az élet szinte eseménytelenül zajlik és folyamatosan esik az eső. Az unalmas hétköznapok fásult hangulatát bolygatja fel, hogy két gyermek nyomtalanul eltűnik a városka erdejében. A lakosság és a rendőrség tanácstalan, de az idősebbek arról beszélnek, hogy éppen 33 éve történt már hasonló eset. Egyesek a helyi atomerőművel hozzák kapcsolatba az eseményeket, illetve az alá benyúló barlanggal, ahonnan fura, félelmetes zajok szűrődnek ki. Ezenkívül a titokzatos eseményeket egyéb szokatlan körülmények kísérik, például áramingadozás, halott madarak tömeges aláhullása az égből – ezek a furcsaságok szintén előfordultak a régebbi eltűnések során is.
A történet és a cselekmény elképesztő mennyiségű szereplőt vonultat fel, akik ráadásul gyak-ran bonyolult (családi) kapcsolatban állnak egymással, mégis leginkább két karakter kerül a középpontba. A két helyi fiatal, kezdetben csak Jonas, később a barátnője Martha, körül sűrű-södnek az események. Az egyik eltűnt kisfiú keresése közben Jonas a titokzatos barlangban egy időkaput fedez föl, ami rádöbbenti, hogy az eltűnések nem is annyira térbeliek, mintsem inkább időbeliek lehetnek, és ezzel elindul a spirál.
A Dark egy időutazós, sötét tónusú sci-fi, ami mélyebbre megy az átlagosnál és kap egy ezote-rikus felhangot is a történet, mely képi világával és nyomasztó zenei aláfestésével egyfajta folyamatosan feszült, apokaliptikus hangulatot áraszt.
Mindenesetre a sötét hangulata ellenére sem tartom negatív vagy öncélú alkotásnak a soroza-tot. Itt a világvége hangulat ellenére nem gyilkosokon vagy beteg gyermekmolesztálókon van a hangsúly, hanem egy olyan téren és időn átívelő sorsösszefonódáson, amely a városka lakói között drámai kapcsolatrendszert tár föl, ahol min­denkinek és mindennek jelentősége van a puzzle egészét tekintve valamint minden és mindenki ok és okozat is egyben.
Egyáltalán nem szokványos, amit látunk, s nagyon kell koncentrálnunk, hogy ne veszítsük el a fonalat. Ez nem az a típusú sorozat, ami mellett az ember a telefonját pörgeti, hanem a néző együtt küzd a szereplőkkel, hogy Ariadne fonalát meglelve kikerüljenek a labirintusból és felismerjék a transzcendens konklúziót a végkifejletben.
Mert eljön az igazság pillanata sok mai szériával ellentétben. A harmadik évad végén megérke-zik a lezárás, amely egyben feloldás is. A misztikus hangvétel, a gyakran az emberi élet nagy talányait feszegető narratíva, a mesterien megkomponált képi és hangi világ és a lankadni nem akaró feszültség, ami a filmet jellemzi, számomra felejthetetlenné teszik a Darkot.
Amíg a tavasz nem érkezik meg, borongós estékre kiváló elfoglaltság.

Írta: Csépányi László