Három olasz könyvvel szeretném most megismertetni az olvasót. Paolo Giordano: A prímszámok magánya; Niccolò Ammaniti: Én és te; Stefano Benni: Gyorslábú Achille. Mindhárom kortárs alkotás, érdekes módon mindegyik fókuszában olyan szereplők állnak, akik képtelenek beilleszkedni a társadalomba külső és belső okok szövevényes hálójának köszönhetően.
Alice síbalesetéből adódó sántasága, apja uralkodó-elnyomó természete Mattia belső titkából eredő szorongásával fonódik össze – magára hagyta értelmileg sérült húgát egy parkban, mert szégyellt volna vele menni egy születésnapi bulira, a kislány pedig eltűnt. Ezt a traumát Mattia sohasem heverte ki, testének újra és újra felszabdalásával élte át azt a szörnyű, esős estét, amikor húgát nem találta ott, ahol hagyta, a parkban, egy padon – ekkor hasította szét először önmaga bőrét, egészen, míg vére nem folyt.
Az Én és Te Lorenzója nem pusztán egy magába forduló kamasz. Az író hihetetlenül eltalált hasonlattal érezteti velünk, milyen fejlődésen megy át a gyermek: először olyan méh volt a darazsak között, aki külsejével azt a látszatot keltette a többiekben, hogy közéjük tartozik – így élte túl az iskola mindennapjait. Aztán ráébredt, hogy valójában ő is szeretne tartozni valahová. S egy játszi kijelentés okozta anyai öröm megtartása végett egy hetes színjátékra kényszerül. Közben rátalál drogfüggő féltestvérére, segít a nővérén, a maga módján. A többi nem rajta múlik.
Benni regényét éreztem a legkomplexebbnek a három könyv közül. Bevallom, azért vásároltam meg, mert a fülszöveg leírásában itt-ott régi önmagamra ismertem a főszereplőjében: akkor épp egy haldokló kis könyvkiadó szerkesztője-asszisztense voltam, válságban volt a kapcsolatom, s ha munka és szerelem veszélyben, akkor nagyon nem egyszerű úgy összességében sem... Általában nem olvastam többet belőle napi 30-40 oldalnál. Nem azért, mert nem ragadott el magával a szöveg áradata. Hanem azért, mert fel kellett dolgoznom – ezernyi szövegréteg torlódott benne egymásra.
A görög-trójai mondakör és a római: Ulisse és Achille – Odüsszeusz és Achilles. Paradox módon a címbéli gyorslábú Achilles egy különös betegségben szenvedő, torz testtel született, tolókocsiba (Xhanthosz paripájára) kényszerült ember. Sokat kínlódik, rajta kívül csak egy ember szenved még a világon e gyógyíthatatlan betegségben. Anyja kétségbeesetten védi. Bátyja (Apollinare-Apollón) legszívesebben elveszejtené. Apja öngyilkosságot követett el még régebben. Élete utolsó napjait a Forges kiadó szerkesztője, Ulisse édesíti meg. Az írásban kifulladt, szövegsivatagába tévelyedett öllelő Ulisse szolgáltatja Achille számára a nyersanyagot – barátnőjéről, a tipikus latin szépségről (Pilar-Penelopé) mesél, Achille pedig újabb és újabb történettel áll elő. Így termékenyítik meg egymást kölcsönösen.
Állandó jelzők, az Odüsszeiából ismert kérők és összeesküvők, elmés mondások,
szexuális szabadosság, Olaszország és a nyugati világ kritikája, a kéziratok támadása, folyamatos jelenléte: a sok el nem olvasott mű – egy kiadó működése…
Az egész regény tulajdonképpen szöveg a szövegben (mise en amble): a főszöveget át- meg áthatja Achille szólama: Achille képtelen beszélni, egy számítógép segítségével kommunikál környezetével. Achille egyik szólama, amikor párbeszédet folytat Ulissével, a másik, amikor történetet mesél – s igazából metaforák világában előadott valóság ez, hiszen áttranszformálja tömény irodalommá sanyarú élete, s barátja életének eseményeit. Az írás lesz az a színtér, ahol Achille és Ulisse teljesen egyesül, sőt Pilar is, harmadikként. Achille halálra készülve azt kéri Ulissétől, hogy regényét a saját nevén adja majd ki: ezzel tulajdonképpen szinte megtörténik a teljes egyesülés. A szöveget Achille hordta ki, s aztán Ulisse adja hozzá a nevét – mint újszülött kapja örökül az apja nevét…
