Hangos zsivaj, majd még hangosabb kántálás, kolompolás verte fel a Säve (Szeve) folyó völgyének csöndjét márciusban, amikor a göteborgi Tavaszi Szél Egyesület tagjai - szülők és gyerekek - egyforma lelkesedéssel kiáltották tiszta szívvel és teli torokkal:

 

Jöjjön a tavasz, vesszen a tél!

Kisze, kisze tél hava jégszakállú menj haza!

Dideregtünk eleget, várjuk már a meleget!

 

Különösen igaznak tetszettek ennek a messzi múltba vezető hagyománynak a ritmusai a helybeliek által is ritkán látott hosszú, hóban gazdag, kemény tél után.

 

E régi szokás felelevenítésének ötletét a svéd máglya, tűzgyújtási tradíción felnövő gyerekeink kérdése adta: Mikor égetünk már mi is valamit?

 

Nem vagyunk máglyarakó népek. Elég gyatra a boszorkány kultuszunk is. A tűz, a láng inkább alkotó, tisztító, őrzendő erő a magyar néphagyományban. Az otthon tüze. Mégis sikerült a jeles napok között találni egy igazi tüzeskedésre alkalmat adó szokást, a téltemető, böjti idő elmúltát jelző kiszézést és villőjárást.

 

Néhány évtizeddel ezelőtt virágvasárnap (húsvét előtti vasárnap) sokfelé szokás volt, különösen a Felvidéken, hogy a lányok menyecske ruhába öltöztettek egy szalmabábut, a kiszét, és azt énekszóval végigvitték a falun, jókívánságokat mondtak megállva minden ház ablakánál, majd a határban a bábut elégették vagy, vízbe vetették. A rítussal kivitték a faluból a betegséget, rontást, ártó szándékot. Ezt követte a villőzés, amikor színes szalagokkal feldíszített ágakkal járták a községet. A villő fáról letört ággal, szalaggal lehetett a jószágokat megvédeni minden bajtól. 

 

Kis csapatunk borongós időben, metsző szélben és olvadó hólében hősiesen evickélt a nagy múltú Jonsered melletti folyó felé, ahol a terveink szerint véget kellett vetnünk a tél uralmának. A gyerekek Edit néni vezetésével régi párnahajakat töltöttek meg szalmával, azokat keresztbe rakott karókra rögzítették és a kész bábut tarka ruhákba csinosan, felöltöztették. A munka alatt megtanultuk a kántálandó rigmusokat és énekeket, gyakoroltuk a zajkeltés csínját-bínját. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi ment szinte gyakorlás nélkül is.

 

Közben minden gyerek és szülő erősen gondolkodott azon, mely rosszaságától szeretne megszabadulni. A rosszaságok (szófogadatlanság, türelmetlenség, csúnya beszéd, csúfolódás, lábtörés) felkerültek egy-egy papírszeletre, amit feltűztük a kisze mellkasára, bízva abban, hogy a kiszével együtt azok is elégnek, és a csúfságok elkerülik a jövőben a házunk táját. Elkészítettük és a parton felállítottuk a felszalagozott villőágat is. Hangos skandálás, éktelen dobolás, csörgés, sípolás közepette lángra lobbantottuk a kiszét, üszkös maradványait pedig a folyóba vetettük.  Még egyszer felhangzott az ének:

 

„Haj ki kisze haj, jöjj be sódar, gömböce.

Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget 

Haj ki kisze haj”

 

Miután már megtanultuk, mi is az a sódar és a gömböce, már a sonka gondolata is korgásra késztette sokak gyomrát, így ideje volt a tűzrakásnak, nyársvágásnak és kolbászsütésnek. Volt ott füstölt, lángolt és égetett kolbász, de a mustár és a ketchup jótékonyan fedte a grillművészet szépséghibáit és a kissé kesernyés ízeket.

 

Köszönet a szülőknek, akik időnként nem kis bravúrral akadályozták meg ifjainkat, hogy a kisze után vessék magukat a folyóba, vagy forró virslikkel, parázsló nyársakkal billogozzák meg egymást, és köszönet mindenkinek, aki segített.

Jó mulatság volt!

 

 

Orbán Eszter