Liszt Ferenc 200 évvel ezelőtt született a Sopron megyei Doborján nevű faluban (ma Ausztriához tartozik), magyar apától és német anyától. Apja, Liszt Ádám, uradalmi tiszttartó Kismartonban, az Esterházy-rezidencián, aki munkája mellett valamennyi ideig gordonkásként is zenél a házi zenekarban. Liszt Ferenc tehát korán találkozik azzal a zenei légkörrel, amit az Esterházyaknál hosszú évekig vendégeskedő és alkotó Haydn teremtett meg és emelt világszintre. Zenei nevelését apja kezdi meg, majd Bécsben Czerny (Beethoven tanítványa) és Salieri mesterek folytatják a már híres, koncertező csodagyermek tanítását.

 

Tizenkét évesen apjával Párizsba utazik, ahol jelentkezik a konzervatóriumba. Nem veszik fel, mert nem francia nemzetiségű, ezért aztán magánúton tanul még egy ideig, immár mint a maga útját járó érett művész. 

 

 

Párizsban egy új világ tárulkozik fel előtte. Összebarátkozik a kor sok neves zenészével, írójával, festőjével, filozófusával (Chopin, Berlioz, Victor Hugo, Delacroix, Dumas); zongorázik, komponál, ír, elmélkedik, világméretekben tervez. A Közép-Európa keleti végeiről érkezett uradalmi gazdatiszt fia fényes üstökösként tűnik fel és ragyogja be a civilizált Nyugat egét.

 

Élete, akárcsak zenéje, romantikus, szenvedélyes és szélsőségek között hullámzó. Rajongóan vallásos, ugyanakkor narcisztikusan hiú, szerelmi élete megbotránkoztatja a kortársakat. A legforrongóbb korban, a 19. században poltikamentes tud maradni; nem tiszteli ugyan a rangot, de tetszeleg a legfelsőbb társadalmi körök rásugárzó imádatában. Magyarsága, amire egész életében büszke, sokszor látványos gesztusokban merül ki: öt nyelven beszél ugyan, de magyarul sohasem tanul meg.

 

Először 1838-ban, a pesti árvíz idején, 27 évesen döbben rá arra, hogy hová is tartozik, hol vannak a gyökerei. A következő év végén hazautazik - gyermekkora óta először. Mindenütt ünneplik: jótékonysági koncerteket ad, találkozik a kor meghatározó közéleti személyiségeivel (többek között Batthyányval és Széchenyivel), kitüntetéseket kap, Pest díszpolgárának választják, majd Doborján, Kismarton, Pozsony köszöntik diadalútján. Később megint külföldre utazik, ezúttal hat évig van távol szülőhazájától – csak 1846-ban tér ismét haza.

 

Magyarországon a 19. század nagy zenei kihívása az európai szintű magyar, tehát nemzeti műzene megteremtése. Mivel verbunkossal a reformkor minden rétege azonosul, ezért a század zeneszerzői, köztük a legkiválóbbak, mint Mosonyi Mihály és Erkel Ferenc ebből a zenéből képzelik megteremteni a német, olasz és francia mellett a sorrendben negyedik világhírű zenei modort, a magyart. Ami a század közepén magától értetődőnek tűnt, annak belső ellentmondásai idővel egyre jobban megmutatkoznak. A magyaros zene, a maga szaggatottnak ható ritmusaival, rövid formai szakaszaival, harmóniai szűkkörűségével nehezen összeegyeztethető a romantika nagyobb lélegzetű gondolkodásával. Erkel élete végén felméri a kudarcot: a magyaros hagyomány nem tud igazán stílusalkotó erővé érlelődni.

 

Liszt az ellenpélda, hogy igenis lehetséges. A verbunkos, amelyet gyermekkorában cigányoktól hallott a művész, életre szóló zenei élménye marad. Később élményvilága új elemekkel gazdagodik, hiszen minden művészi megnyilvánulás megihleti: vers és festmény, gregoriánum és népdal, Chopin és Berlioz, Schumann és Paganini – minden iránt nyitott és fogékony. Sokrétű élményeit, zenei tehetségenek köszönhetően, sikerül egy nagy, romantikus szintézisként összefoglalnia. Ô, aki mindig idegennek érzi magát, aki sem magyar hazáját, sem francia nevelkedését, sem német olvasmányait, sem az olasz műemlékeket nem tagadja meg, sohasem tagadja meg legfőbb hazáját, Európát. Ahogy Rotterdami Erasmus írja magáról: ”világpolgár vagyok, mindenkivel rokon és mindenkitől idegen”.( Ebben az értelemben például a Magyar rapszódiák – elnevezésük ellenére - inkább ”európai” darabok, amelyek zeneileg nézve szinte ”talált tárgyként” kezelik a magyar motívumot.) De nem csak összefoglalt, hanem előrevetítette a jövő század zenéjét is, így az impresszionizmust, sőt Bartók Béla művészetét is. 

 

1850 után Liszt elmélyültebb zeneszerzővé válik. A nagy szimfónikus költemények (Hunok csatája, Mazeppa, Les préludes) és szimfóniák (Dante-szimfónia, Faust-szimfónia), rejtélyes zongoradarabok (H-moll szonáta, Mefisztó-valcer, Haláltánc) idejébe lépünk. A magyaros vonás is kezd újat jelenteni számára - emberileg és zeneileg is. A felszínes nemzeti érzelmek helyett a magyar sorshoz való mély és bensőséges kapcsolódás kap hangot életében és munkásságaában egyaránt. („Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik nekik, akár nem, magyarok.” – írja Liszt Lammenais abbénak, 1845-ben). Az 1849-es magyar tragédia emlékére készült Funérailles, a Hungária, az Esztergomi mise, a Koronázási mise, a Szent Erzsébet legendája, a Magyar történelmi arcképek, a Csárdás macabre és a Csárdás obstiné mind olyan zongoraművek, amelyek Liszt magyarságvállalásának meggyőző bizonyítékai. A magyaros elemek többé nem rövid dallamidézetekként bukkannak fel a műveiben, hanem - a korszerű zenei szerkesztésnek engedve - szervesen beépülnek Liszt zeneszerzői stílusába. A művész alkotóelemeire bontja a verbunkost és azt más zenei anyaggal keverve egy magasrendű szintézist valósít meg. Ez az újrateremtő készség az igazi vízválasztó a kis- és nagymesterek között. 

 

Liszt Ferenc nem csupán műveivel él a magyar és a nemzetközi zenei világ emlékében, hanem zenepedagógusként is. Tanítványai közül kiemelkedik Thomán István, aki Bartók Bélát és Dohnányi Ernőt taníotta.

Születésének 200-ik évfordulója legyen mindnyájunk számára újabb jó alkalom zeneirodalmunk általa fémjelzett fejezetének a további megismerésére. 

 

Both Barna