Hetvenöt esztendeje tért vissza Kárpátalja

Share
Ha március 15., akkor mindenki 1848. március idusára gondol. Ám a XX. századi magyar történelemben is volt egy jelentős március 15., amit a második világháború utáni kommunista államrendszer és történetírása minden eszközt felhasználva próbált befeketíteni és elbagatellizálni. Ez pedig a hetvenöt esztendővel ezelőtti 1939. március 15. volt. A Trianonban tákolt csehszlovák állam szétesett, és elérkezett az idő Kárpátalja visszacsatolására. A fáma szerint maga gróf Teleki Pál miniszterelnök mondta ekkor a kormányzónak, ha nem tesz semmit Kárpátaljáért, akkor ő – mármint Teleki, aki a magyar cserkészek vezetője is volt – fog a cserkészekkel oda bevonulni. Erre azonban nem volt szükség, hiszen a Magyar Királyi Honvédség 1939. március 15-18. között lefolytatott hadműveletei eredményeként magyar kézbe került Kárpátalja. A területi visszacsatolást az 1939. június 23-án kihirdetett 1939. évi VI. törvénycikk szentesítette, amely a következő mondatokkal kezdődik: „A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy részének az 1938. év utolsó negyedében visszatérése után az 1939. év március havában immár a Kárpátalja is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére az északkeleti Kárpátoknak az ezeréves határokkal szegélyezett területével együtt visszatért sokat szenvedett hűséges fiait.”
 
A FELEMÁS KÁRPÁTALJAI AUTONÓMIA 
 
Az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezmény aláírását követően Kárpátalja autonómiát kapott Csehszlovákián belül. A terület autonóm kormánya, mint a Csehszlovák-Ruténföld (Ruszinszko) kormánya, 1938. október 9-én alakult meg Bródy András vezetésével. Mivel Bródy bejelentette, hogy hamarosan népszavazást kezdeményez Kárpátalja függetlenségéről vagy területi hovatartozásáról, Prága azonnal leváltotta és helyére August Volosint nevezték ki. Időközben kihirdetésre került az első bécsi döntés, és a magyar csapatok 1938. november 5–10. között bevonultak a Felvidék déli, magyarlakta részére. A honvédség Felvidéken állomásoztatott részei a magyar kormány november 19-i határozata alapján tovább indultak volna Kárpátalja visszafoglalására is, de ezen fegyveres akciójukra a november 21-i német és olasz tiltakozó jegyzék miatt már nem kerülhetett sor. A magyar katonai vezetés elképzelése szerint a tervezett hadműveletben a lengyel és magyar szabadcsapatok – többek között a Rongyosgárda – a demoralizált csehszlovák erőkkel szemben fegyveres akciókat kezdeményeztek volna, melyekben a debreceni VI. hadtest gyorscsapatokkal megerősített részei is részt vettek volna. A Felvidék déli részét megszálló másik három honvéd seregtest ezen támadásokat volt hivatott biztosítani. Kárpátalján 1939. január 21-én egypártrendszert vezettek be, és minden településen létrehozták az Ukrán Nemzeti Egységpártot, amelynek német segédlettel szervezett, fekete egyeninget viselő fegyveres csapata volt a kétes hírnevet szerzett Szics-gárda, amely terrorcselekmények sorozatát hajtotta végre a kárpátaljai magyarok, csehek és zsidók ellen. A térségben lévő – 1938. december 1-jén hivatalosan feloszlatott – Rongyosgárda tagjai több ízben is harcba keveredtek a csehszlovák reguláris erőkkel. A november 21-i nagyszöllősi akciójukat követően 1939. január 6-án Munkács védelmében vettek részt. A két incidensben a Rongyosgárda 52 halottat és 380 foglyot vesztettek..
 

Egy korábbi felvétel: a Kormányzó és Teleki Pál főcserkész az 1933-as
gödöllői Jamboreen.
 
IRÁNY A VERECKEI- ÉS AZ UZSOKI-HÁGÓ!
 
A Führer a szlovák és a ruszin szeparatizmusban lelte meg az utolsó eszközt, amellyel Csehszlovákiát véglegesen letörölheti a térképről. A csehszlovák válságot jól érzékelő magyar kormány március 10-én döntött arról, hogy Kárpátalját visszafoglalja. Két nap múlva Sztójay Döme berlini követ jelentette, hogy német forrásból tudja, Csehszlovákia hamarosan szétesik, s Németország el fogja ismerni az új szlovák államot, de a ruszin állam esetében ezzel még egy napot vár, addig Magyarország rendezheti a kárpátaljai kérdést. Március 14-én Pozsonyban Josef Tiso kikiáltotta Szlovákia függetlenségét, amelyet a németek még aznap elismertek. Másnap Huszton Volosin a Kárpát-Ukrajnai Köztársaság (Podkarpatszka Rusz) függetlenségét proklamálta, a Wehrmacht pedig bevonult Csehországba, amelyet Cseh-Morva Protektorátus néven csatolt a Harmadik Birodalomhoz. Miután a csehszlovák állam szétesése következtében a történelmi Magyarország kárpátaljai országrésze visszacsatolhatóvá vált, a honvédség csapatai március 15-én megkezdték önálló vállalkozásukat a kérdéses területek elfoglalására. A hadműveletben a Kárpát-csoport parancsnokságnak átkeresztelt kassai VIII. hadtestparancsnokság irányítása alatt elsősorban az 1. és 2. lovasdandár, a 2. gépkocsizó dandár, a VIII. hadtest 24. gyalogezrede, valamint e hadtest területén állomásozó határvadász- és kerékpáros zászlóaljak vettek részt. Néhány dunántúli seregtestet is mozgósítottak, hogy azok majd Kárpátalján csatlakozzanak az előrenyomuló ún. gyorsan mozgó (huszár, kerékpáros, gépkocsizó, páncélos) alakulatokhoz. A hadműveletek március 15-én, a hajnali órákban kezdődtek meg, amikor a gyorscsapatok Ungvárnál, a Tisza völgyében és Munkács körzetében benyomultak Kárpátaljára. Az időközben mozgósított szegedi V. és debreceni VI. hadtest Románia, míg a székesfehérvári II. és miskolci VII. hadtest alakulatai Szlovákia felé biztosították az országhatárokat. A hivatalosan feloszlatott csehszlovák hadsereg visszavonuló alakulatai nem tanúsítottak ellenállást, a Volosin-féle Szics-gárda viszont annál inkább. Az első nap magyar kézbe került Szolyva és Nagyszöllős, március 16-án Huszt és Técső, majd március 17-én Kőrösmező. A Vereckei-hágót március 16-án, az Uzsoki-hágót pedig március 17-én vették birtokba a magyar csapatok. A Vereckére érkező honvédek ünnepélyes fogadtatásban részesültek, mivel az ottani lengyel határőrök díszkapuval, lengyel és magyar zászlókkal és sóval-kenyérrel fogadták őket. A hadműveletekben résztvevő csapatok végül április közepén tértek vissza békehelyőrségeikbe. A március 15-18. közötti harcok magyar vesztesége 37 hősi halott 114 sebesült volt. A huszárok és a „gumihuszárok” – azaz a kerékpárosok – mellett főként a 24-es határvadászok verekedtek derekasan. A balszárnyon nyomuló honvéd seregtestek az Ung völgyének biztosítása, valamint a természetes határ kialakítása érdekében, március 23-án behatoltak az alakuló szlovák állam területére, átlépvén a korábbi szlovák-ruszin belső határt. Berlin nyomban tiltakozott, s a magyar katonai vezetés másnap Kelen-Végaszó vonalában le is állította a csapatok előretörését. A levegőben viszont ekkor kezdődtek csak az összetűzések. 
 

Korabeli képeslap: Lengyel-magyar kézszorítás az ezeréves határon, az
Uzsoki-hágónál
 
SZLOVÁK-MAGYAR LÉGI HADVISELÉS
 
A szlovák légierő március 23-án Szobránc mellett megtámadta az ott lévő magyar gépesített alakulatokat, melyek légvédelme két vadászgépet leszedett. Másnap az Ungvárról felszálló magyar 1/1. vadászszázad CR-32 vadászgépei Szobránc-Nagymihály térségében – saját veszteség nélkül – kilenc szlovák vadászgépet lelőttek és egyet súlyosan megrongáltak. A Debrecenből startoló 3/4. és 3/5. bombázószázad Ju-86K-2 gépekkel Igló, a bombázókat kísérő 1/2. vadászszázad C-32-esei pedig Zsebes repülőterét támadták. A légi harcok március 26-ig tartottak, amit végül a német nyomásra beszüntettek. Magyarország és Szlovákia március 31-én írta alá a kétoldalú határszerződést, amellyel Szlovákia elismerte az első bécsi döntést és Kárpátalja visszacsatolását. Ekkor hivatalosan is 12.171 km² és 670.000 fő tért vissza a Magyar Királysághoz. Kárpátalja lakosságának 12,7 %-a volt magyar, a jelentős többséget – az 1918 őszéig – a „leghűségesebb nemzetiség”, a ruszin etnikum jelentette. A kezdeti katonai közigazgatást 1939 nyarától a polgári közigazgatás váltotta fel, melynek első vezetője báró Perényi Zsigmond kormányzói biztos volt. 
Ismervén a mai ukrajnai helyzetet, akár párhuzamot is vonhatnánk a hetvenöt esztendővel ezelőtti és a mostani események között. Az biztos, 1939-ben a Kormányzó és miniszterelnöke mögött ott állott a Magyar Királyi Honvédség és a csonkaország teljes lakossága, hiszen majd mindenki a jogos területi revízió híve volt. 2014-ben már jóval szomorúbb mérleget állapíthatunk meg, hiszen amit a második világháborút követő kommunista diktatúra elkezdett, azt a rendszerváltozás utáni időszak befejezni látszik, azaz az anyaországi magyarságtudat szinte teljesen elsorvadt. Az elmúlt negyedszázad magyar külpolitikai téren elhibázott lépések sorozata volt, elegendő, ha csak arra gondolunk, Románia kivételével gyakorlatilag széthullottak a körülöttünk lévő trianoni államok és mi nem tettünk komoly lépéseket a trianoni határokon kívüli magyarokért. Bár a magyar állampolgárság megadása jelentős momentum volt az elszakított magyarság számára, félő, hogy a magyar kormány megelégszik a „szellemi nemzetegyesítés” tényével, és ezzel betetőzi a trianoni diktátumot, vagyis lemond arról a lehetőségről, hogy a Kárpát-medencében élő magyarságot a valóságban is újból egy államba tömörítse. S ami még nem elhanyagolandó tény: hetvenöt esztendővel ezelőtt ütőképes hadserege volt a Magyar Királyságnak, ma már csak NATO-kompatibilis haderőnk van…  
 
Babucs Zoltán, hadtörténész