Sünfehérke

Share


Alig takarodott el a hó, a hét unokatestvér, Éva…., na, jó, nem sorolom fel mindnek a nevét, úgy is elfelejtitek! Elég, ha csak egyet jegyeztek meg a sok közül, mert ő volt a legidősebb és már középiskolás! Szóval, alig takarodott el a hó, az unokatestvérek máris kérdezősködni kezdtek:

-         Édesanyaaaa, (vagy Mama, Anyú, Éde) mikor lesz már húsvét?

-         Édesapaaaaa, (vagy Apa, Tata, Apú) ugye a tavaszi szünidőben nagymamáéknál leszünk?

-         Igen, igen – válaszoltak a szülők, először kedvesen, aztán mikor már századszor hallották ugyanazt a kérdést, kissé bosszúsan.

Szerencsére hamar elrepült az eleinte lassan telő idő, és az unokatestvérek rendre megérkeztek a nagyszülők kellemes, tágas otthonába.

Mintha minden az ő érkezésükre várt volna, az egresbokrok sora már szépen zöldellt, a hatalmas kert fái szorgalmasan bontogatták rügyeiket, a virágágyásokban ott virítottak a színes tulipánok, az udvar gyepszőnyegén ügyetlenül botladoztak anyjuk nyomában a néhány napos kiscsibék. A gyerekek számára természetesen ez a látvány volt a legkedvesebb.

-         Jaj de édesek! Mikor születtek? Megfoghatjuk őket?

-         Nem, gyerekek, ne fogjátok meg a csirkéket, majd néhány nap múlva talán, mikor már megerősödtek- hárította el nagymama a nyúlkáló gyerek - kezeket. -  A kiscsirkék helyett inkább a tojásokkal foglalkozzatok, főzzétek, fessétek, amilyenre akarjátok. Remélem nem feledtétek el a tavalytól, hogyan kell!

-         Persze, hogy nem – nyugtatta meg nagymamát Éva, mindnyájuk nevében, - mindjárt nekilátunk.

Éva ügyesen elosztotta a munkát a gyerekek között: a nagyobbak festhették a tojásokat, a kisebbek meg papírból tojástartó asztaldíszeket hajtogattak. Az volt a jó, hogy munka közben beszélgetni is lehetett. És ez nagyon fontos volt, hiszen meg lehetett tárgyalni a húsvéti ünnepek egyik izgalmas tevékenységét, a nyuszicsomag-keresést. És ez tényleg nagyon izgalmas volt, hiszen a kert hatalmas, bokor rengeteg, az ajándékozó nyuszi meg nagyon-nagyon ravasz volt, így hát igazán nem volt könnyű dolog rátalálni az ajándékokra. Míg a gyerekek kicsik voltak, a szülők segítettek a keresésben, aztán ahogy lassan felcseperedtek, mindenki örömére Éva vette át ezt a feladatot. Ennek különösen a kisebbek örvendtek nagyon. Hogy miért?

-         Éva olyan vicces! Vele sokat lehet nevetni! Mindig kitalál valami érdekeset! - mondták.

Most megbeszélték, hogy milyen sorrendben osztják majd el az ajándékokat egymás között, hogy ne legyen se vita, se sértődés. Együtt kutatják fel a kertet, a legfiatalabb kapja az első csomagot, a következő a másodikat, és így tovább.

Mikor végre felvirradt Húsvét vasárnapja, a gyerekek türelmetlenül várták, hogy elindulhassanak már az ajándék-vadászatra. Persze, tisztálkodni, öltözködni, meg reggelizni kellett, és megvárni, míg a harmat valamennyire felszárad, hogy ne legyenek már az első méterek után nyakig csatakosak.

Az első nyuszi-csomagra nagyon hamar rátaláltak. Ott virított az első egresbokor alatt.

-         Ez a meném! Ez a meném! - kiabálta saját nyelvén legkisebb.

-         Igen, a tiém, - utánozták vigyorogva a nagyobbak.

A kicsi boldogan ölelte volna magához a csomagot, csakhogy úgy látszott, hibás volt a zacskó, mert alighogy megemelte, kihullott belőle minden: a csokitojás, cukorkák, kisautó. Éva vigasztalta, babusgatta, segített neki összeszedni a zacskó szétszóródott tartalmát.

-         Ne búsulj, majd elcserélem veled az én csomagomat!

-         Én is! Én is! – kiabálták nagylelkűen a többiek.  

A második csomag megtalálása sem jelentett gondot, de, mintha csak a kicsi vigasztalására történt volna, ez a zacskó sem volt ép. És nem volt ép a harmadik sem, negyedik sem, egyik sem! Mindnek volt valami hibája. Négy csomag tartalmát meg is kóstolta valaki, a többieken is látszott, nem a harmattól mentek tönkre.

-         Mi lehet ez?

-         Ki csinálhatta?

-         Miért bántotta valaki a csomagomat?

-         Gyerekek! – kiáltott fel Éva- ez pont olyan, mint a Hófehérke és a hét törpe! Ők is heten voltak kárvallottak, mi is! Most már csak a Hófehérkénket kell megtaláljuk! Az a javaslatom, egyelőre menjünk be a házba, mondjuk el nagymamának, mi történt a csomagokkal, kérjük meg, segítsen megtalálni a tettest!

Nagymama fejcsóválva hallgatta unokái elbeszélését, aztán elgondolkozott a hallottakon.

-         Az idén elég korán jött a tavasz… Meleg van, de még kevés ennivaló akad a hosszú téli álomból ébredőknek… szóval sejtek valamit. Gyerünk a kertbe, hadd győződjem meg róla, igazam van-e?

Nagymamának elég volt egy-két nyuszicsomag-lelőhelyet megvizsgálni, máris kimondta:

-         Gyerekek, a rejtélyt megoldottam! Tudjátok, ki volt a torkoskodó Hófehérke? Egy süni! Nézzétek a puha földet, hogy ő járt itt, lábacskáinak lenyomata árulkodik róla.

-         Jé! – ámuldoztak a gyerekek. Egy süni? Egy sündisznócska? Szóval ő a mi Hófehérkénk!

-         Tudjátok mit? – kérdezte Éva. – Ez a sündisznócska biztosan itt marad a kertben, lehet, nyáron találkozunk vele! Adjunk nevet neki. Azt javasolom, ennek a sünikének, a mi Hófehérkénknek, legyen a neve Sünfehérke!

-         Jó lesz, jó lesz! Nagyon jó lesz - kiabálták a gyerekek - Éljen SÜNFEHÉRKE!

-         Szegényke, most mit fog enni, ha mi elvisszük a nyuszi csomagokat?

-         Adjuk neki a megkezdett csokikat meg a cukorkákat!

-         Gyerekek, az nem lesz jó – szakította félbe a jóakarattól túlbuzgó gyerekeket nagymama. Az édesség nem süninek való! Megfájdulhat a hasa tőle, s ugye, azt nem szeretnétek? Inkább kevés vagdalt húst, meg egy almát tegyünk ki neki. Az lesz a névadói ajándékunk.

Amíg nagymama elkészítette a süni vacsoráját, a gyerekek rajzoltak egy képet. Egy lakmározó sünt, fölötte szép cirkalmas betűkkel az állt:

Kívánjuk, hogy érezd magad jól a kertünkben, Sünfehérke!

Tóth Ildikó néni